Kilencvennyolc évvel ezelõtt, egy forró, nyári napon zajlott Budapest térségében az „ellenforradalmárok forradalma”, mikoris Kun Béla kommunista uralma ellen fellázadt a vörösnek nevezett magyar hadsereg budapesti alakulatainak egy része. Harcukat a fõvárosban állomásozó dunai monitorok legénysége is támogatta.

Hazánkban 1919 tavaszán, egy vértelen forradalommal és Kun Béla vezetésével kerültek hatalomra elõször a kommunisták, de az erõltetett államosítási ténykedésük és kegyetlen módszereik hamar ellenállást váltottak ki az emberekben, fõként a középosztály tagjaiban. Már a munka ünnepén „ellenforradalmi” lázadás tört ki Szolnokon, amelyet újabbak követtek. Hatvan, Devecser, Dunaföldvár, Dömsöd, Szekszárd: mementói ezek a kommunista különítményesek „vörös terrorjának”. A Szamuely Tibor vezette, bõrkabátos „Lenin-fiúk” a hírhedt páncélvonatukon járták az országot és brutálisan léptek fel mindenütt, ahol a tanácsrendszert veszélyeztetõ megmozdulásokat sejtettek. Még kegyetlenebbül jártak el Cserny József „forradalmi különítményesei” a fõvárosban, akiket politikai indíttatású nyomozásaihoz Korvin Ottó, a belügyi népbiztosság politikai osztályának a vezetõje is felhasznált. Ez utóbbi kommunista csoport fontos szerepet kapott a katonatisztek által kirobbantott fõvárosi, ellenforradalmi lázadás leverésében.

1919 júniusának közepén – dacára, vagy éppen válaszul Szamuely és Cserny kegyetlenkedéseire – Pest és Tolna megyékben, valamint Kalocsán, Aszódon, Pécelen ismét lázadások törtek ki a kommunista államvezetés ellen. Ezek a megmozdulások voltak a nyitányai a fõvárosban szervezkedõ ellenforradalmárok akciójának, kiket Lemberkovics Jenõ százados fogott össze. A Vörös Hadsereg budapesti, IV. hadtestének két vezetõje állt a lázadás élére: a vezérkari fõnök, Lajtos százados és a Vasas-hadosztály parancsnoka Hõnig Vilmos, akik a Ludovika Akadémia, a Dunai Hajóraj és az Engels (korábbi Vilmos) laktanya ember- és hadianyagára támaszkodhattak. 1919. június 24-én, kora délután az Engels laktanyából tûz alá vették a karhatalmi feladatokat ellátó Vörös Õrség egységeit, ez volt a jel a lázadóknak a támadásra. Három õrnaszád (a „Maros”, a „Szamos” és a „Lajta” monitorok) lõni kezdte Újpestnél a kommunisták egyik karhatalmi központját, a Clarisseumot, majd a Dunán délnek hajózva egészen a déli összekötõ vasúti hídig végigágyúzták a pesti és a budai partszakaszt is, nem kis riadalmat keltve a fõvárosban. Míg a ludovikások tiszti különítménye a József-telefonközpontot rohanta le, addig a lázadók oldalára állt újpesti, Mauthner bõrgyár vörös õrsége egészen a Váci útig jutott, ahol komoly tûzharcba keveredett az elsõ sokkból felocsúdó, Cserny-féle kommunista különítményesekkel. A monitorok eközben a Lánchídig hajóztak vissza, majd a népbiztosok lakhelyéül szolgáló „Szovjetházat” kezdték el ágyúzni. Eközben Kun Béla a tétovázó Vörös Hadsereg fõhadiszállására, Gödöllõre sietett, hogy a többségében elsõ világháborús vezérkari tisztekbõl álló fõparancsnokság nehogy a lázadók oldalára álljon. Szántó Béla hadügyi népbiztos ezalatt Cserny embereivel kíméletlenül rendet teremtett Budapest belvárosában, valamint a fõváros védelmét ellátó hadtest parancsnokságán is, amit látva az Engels laktanya legénysége letartóztatta tisztjeit, és megadta magát. Ezután a még mindig harcoló hajóraj már nem volt képes a Ludovika Akadémia megmaradt egységeit megvédeni, hiába tartotta pergõtûz alatt a Duna partjait.

Mikor leszállt az éj, még szórványos lövöldözéseket lehetett hallani mindenfelõl, reggelre azonban oly mértékben normalizálódott a kommunisták javára a helyzet, hogy a monitorok beszüntették a harcot, és déltájt Mohács felé hajóztak el. A kötelékben haladó flottilla Paks térségében pillantotta meg a folyamzár feladatát ellátó „Viza” és „Compó” õrnaszádokat, amelyekkel tûzharcba keveredett. Eközben a lázadó kötelék egyik felfegyverzett gõzöse, a „Munka” legénysége lefogta tisztjeit, majd a vörös zászlót felhúzva lõni kezdte a monitorokat, amelyek – viszonozva a tüzet – hamar elsüllyesztették a „lázadó” lázadót… A Dunai Hajóraj eztán a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba dezertált. Az egynapos ellenforradalom vezetõinek szökését a IV. hadtest parancsnoka, Haubrich József segítette, akinek személyes felelõsségét a budapesti eseményekben Korvin Ottó ugyan bebizonyította, de az általános politikai- és hadihelyzet már nem tett lehetõvé semmilyen nagyobb megtorlást, holott a Központi Intézõ Bizottság – Kun javaslatára – elrendelte: „a proletariátus diktatúráját a legteljesebb mértékben és a legkönyörtelenebb eszközökkel” fenn kell tartani. Nem sikerült, a budapesti ellenforradalom leverése után alig telt el egy hónap, és a román királyi hadsereg már az Oktogonon fényképezkedett. És mi lett az egynapos ellenforradalom kommunista szereplõivel? Míg Kun Béla Leninhez szökött, addig Szamuely a magyar-osztrák határon át próbált meg elmenekülni, de máig tisztázatlan körülmények között lövéstõl halt meg. Korvin Ottót – aki mindössze 25 évet élt –, Cserny Józsefet és tizenhárom társát elfogták, majd 1919 decemberében felakasztották a Margit körúti fegyház udvarán.

Dr. Papp Attila