Alighogy leverték az 1919. június 24-én kitört fõvárosi, kommunista-ellenes lázadást Kun Béláék, máris újabb veszély fenyegette a „proletárdiktatúrát”. Az antant azt követelte, hogy vonják vissza a magyar Vörös Hadsereg egységeit a Felvidék júniusban elfoglalt területeirõl. Kunékat ekkor már csak a saját túlélésük hajtotta, semmivel, de fõként a proletárokkal nem törõdtek.

A csehszlovákokkal folytatott kemény harcok után, június 30-án egyszerûen kivonultatták a magyar csapatokat a sok ezer munkásember vérével visszaszerzett Felvidékrõl, mert azt remélték, hogy ezért „cserébe” az antant is kivonultatja a románokat az általuk 1919. április vége óta megszállva tartott Tiszántúlról. Persze az így szerzett nyugalmat a Tanácsköztársaság egyre csak romló belsõ helyzetének megszilárdítására akarták felhasználni: „Nekem az a reményem, hogy ezzel a lépésünkkel meg fogjuk teremteni a lehetõségét annak, hogy (…) megtisztítsuk az országot azoktól a szennyektõl, amelyeket a termékenyítõ iszap mellett a forradalomnak az árja magával sodort.” – indokolt Kun Béla. Általános lett ekkorra már az áruhiány, a városok lakossága éhezett, az erõszakos sorozások következtében viszont a falvakban is éhínség fenyegetett, hiszen a parasztságot tömegesen kényszerítették be a Vörös Hadseregbe. A boltokat, kereskedõket kifosztották, minden mozdíthatót elvittek a „proletárharc” gyõzelmére hivatkozva. A kommunista különítményesek a végletekig fokozták brutalitásukat, nehogy újabb lázadás törjön ki. Böhm Vilmos megpróbálta ugyan a szociáldemokratákat a kommunisták elleni fegyveres fellépésre rábírni, de ez nem sikerült, ezért július 14-ével lemondott a hadsereg-fõparancsnoki pozíciójáról.

Ezen egyértelmûen rossznak mondható általános helyzet ellenére, a Forradalmi Kormányzótanács döntése alapján, 1919. július 20-án a Vörös Hadsereg támadást indított a Tiszánál, Szolnok térségébõl a román csapatok ellen. Mardarescu román tábornok 92 gyalogzászlóaljjal, 58 lovasszázaddal valamint 80 üteggel (kb. 60 ezer fõ), és mélységben jól tagolt védvonallal rendelkezett, ráadásul a Tisza áradása is segítette. A Vörös Hadsereg a 80. dandárral, a 3. hadosztállyal és a 7. lovasezreddel kb. 37 ezer fõt számlált, és jóval több 10 cm-es tarackkal rendelkezett ugyan, de csak 1-2 ütközetnapra elegendõ lõszere volt. A magyarok a 80. dandár kivételével viszonylag gyorsan átkeltek a Tiszán, a kezdeti sikerek után azonban elakadtak a többsoros védõövvel rendelkezõ románokon. Négy nap múlva a magyarok mindenütt védekezésbe mentek át, és megkezdték a visszavonulást a „szõke” folyóhoz. 1919. július 24-én délelõtt a több lépcsõben támadó románok mindenhol megfutamították a rosszul szervezett és egyre jobban demoralizálódó Vörös Hadsereget. A Tiszafüreden, megfelelõ biztosítás nélkül berendezkedett 80. dandárt valóságos katasztrófa érte. Déli irányból a 2. román lovashadosztály egy kerékpáros zászlóaljjal, valamint tüzérséggel is megerõsített ezrede, míg Debrecen irányából közel két ezrednyi gyalogsága támadta meg a várost. A magyarok az összes tüzérségi ütegüket elvesztették, a puskalõszer néhány lövés után elfogyott, mert rossz töltényeket adtak a katonáknak. A hamar fejvesztett futásba torkolló visszavonulást a Tisza állította meg, az átkelõeszközök azonban Füzesabonyban, egy mellékvágányon várakoztak. Sok magyar fúlt a Tiszába, vagy lelte halálát a folyó partján, a diadalittas románok nemigen kegyelmeztek, a dandárt teljesen szétverték.

Julier Ferenc, a Vörös Hadsereg új parancsnoka 1919. július 25-ének délutánján lemondott, de ezt Landler Jenõ nem fogadta el. Két nap múlva a magyarok az utolsó, szolnoki hídfõjüket is kiürítették, majd a Tisza-híd a levegõbe repült. A Vörös Hadsereg drámai veszteséget könyvelhetett el ebben a számára eleve vesztes ütközetben, amelynek értelme – a kommunisták hatalmának egy-két héttel való meghosszabbítását kivéve – nem volt. Hatalmas hadászati hibának mutatkozott ugyanis megtámadni egy számbeli fölényben lévõ, mélységben jól tagolt, többsoros védõövvel rendelkezõ, és még a természeti erõktõl is támogatott ellenséget. Ezt ekkor már az egyszerû vöröskatona is felismerte, és senki nem akart harcolni többé Kun Béláért és politikai köréért. Megindult a végjáték, míg a magyar katonák tömegesen szökdöstek el a Vörös Hadseregbõl, addig Mardarescu három támadó csoportot hozott létre Holban, Mosoiu és Demetrescu tábornokok parancsnoksága alatt, és eltökélte: menetbõl veszi be Budapestet. Az 1919. július 30-ára virradó éjjel a románok Tiszabõnél megkezdték az átkelést, komolyabb magyar ellenállásba csak Szolnokon ütköztek. Augusztus 1-én a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, Kun Béla és a többi kommunista vezetõ mind menekülõre fogta, a hatalmat pedig Peidl Gyula és kabinetje vette át. A román királyi csapatok eztán már akadálytalanul nyomultak elõre, még ugyanaznap megszállták Jászberényt, elérték Füzesabonyt és elvágták a Budapest-Miskolc vasútvonalat is. Másodikán Ceglédre vonultak be, a rákövetkezõ nap pedig már a fõváros határában találta õket. 1919. augusztus 4-én már az Oktogonon fényképezkedtek, két nap múlva pedig megbukott a Peidl vezette, ún. „szakszervezeti” kormány is. A románok elérték Gyõrt, Veszprémet és a Balaton északi csücskét, majd Horthy 1919. augusztus 13. napján megérkezett Siófokra – Szegedrõl – egy „Brandenburg” típusú repülõgépen, és ezzel egy negyedszázados, új korszak vette kezdetét hazánkban…

Dr. Papp Attila