Idestova 966 esztendeje lesz annak, hogy a magyar történetírás szerint a Vértes nevet kapott III. Henrik német-római császár szétvert birodalmi hadserege által, a Vértes dombjain elszórt pajzsok, vértek, páncélok és fegyverek után. A fiatal Magyar Királyság majd egy évezreddel ezelõtt megmutatta a hatalmas Német-római Birodalomnak, és Európának, hogy a Kárpát-medence a mi új hazánk, és nem adjuk. Azóta sem…

Államalapító királyunk, I. István halála után rögtön trónviszály vette kezdetét a fiatal magyar államban. I. Péter nem volt méltó a magyar koronához, és a németek kezére akarta játszani azt, ezért a magyar urak csakhamar elkergették, Aba Sámuelt választva meg királlyá. De Aba megrészegedett a hatalomtól, ezért visszatérhetett Péter, a német-római császár, III. Henrik segítségével. Mikor Péter, 1044 júliusában újra elfoglalhatta a magyar trónt, ott folytatta, ahol abbahagyta: a németbarát politikájának köszönhetõen ismét germánokat tett minden fontos hatalmi pozícióba, sõt, 1045. májusának végén, III. Henrik – I. Péter király meghívására – Székesfehérvárott ülhette meg pünkösd ünnepét, majd immár hûbérként adta vissza az országot Péternek.Még egy évet sem kellet várni, és 1046 tavaszán a magyar egyházi és világi elõkelõségek követséget küldtek a Szent István által megvakíttatott Vazul fiaihoz, Levente és András hercegekhez, szorgalmazva hazatérésüket. Valamikor 1046 nyarának végén, a Tiszántúlon a békési fõúr, Vata vezetésével a pogányság visszaállítását is követelõ lázadás tört ki Péter uralma ellen. Ez volt a jel a lázadásra, azaz a trónviszály kezdetére. A pogánylázadásként is elhíresült eset, igazából több érdekcsoport összefogása volt, nem igazi kereszténység elleni lázadás. Ugyanis az általában jobbágysorú közemberek körében valóban elterjedt volt a régi vallás és szokások, jogok – például a rabszolgatartás – visszaállítása iránti vágy, de az ország urai és elõkelõi inkább csak a német rabigát akarták lerázni, és a saját hatalmukat visszaállítani. Az elkövetkezendõ zûrzavaros hónapokban, a belviszály révén sok ember rajtavesztett, példának okáért Gellért püspök is ekkor halt vértanúhalált, 1046. szeptember 24-én. A hónap végén trónra lépett I. András, majd 1046 októberében a menekülõ Pétert a Fejér megyei Zámolynál elfogták és megvakították. Hamarosan meghalt, holttestét pedig az általa befejezett pécsi székesegyházban temették el, de van olyan feljegyzés is, miszerint a vak Péter I. András udvarában élt, s csak 1059 körül halt meg.

A következõ évben, 1047-ben meghalt Vazul legidõsebb fia, Levente herceg. A három testvérrõl annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy Levente, András és Béla apjuk, Vazul megvakítása és megsüketítése után Csehországba menekült. Innen mindhárman továbbmentek a lengyelek földjére, majd itt Béla hátramaradt, csak Levente és András utaztak tovább Kijevbe, I. Jaroszláv fejedelem udvarába. Mikor Gellért püspök hívására hazatértek, egyrészt megszabadultak I. Pétertõl, másrészt viszont, részben ígéretekkel, részben pedig erõvel, de lecsendesítették a valóban pogánylázadássá szélesedõ magyar köznép felkelését.Levente eztán nem fogadta el a trónt, ami a legidõsebb, még élõ Árpád-házi leszármazóként neki járt volna. Hamarosan, tisztázatlan körülmények között meg is halt, és egy évre rá, 1048 körül pedig I. András király hazahívta Lengyelországból még élõ öccsét, Béla herceget.A következõ években, elsõsorban Péter trónfosztása miatt egyre sûrûbben ismétlõdtek meg a nyugati határ mentén a magyarok és németek közti összecsapások.Elõször a császár nagybátyja, Gebhard püspök tört be a Magyar Királyság északnyugati határvidékére 1050-ben, majd pedig magyar csapatok dúlták a határ túloldalát, a stájer területeket.Henrik ezért nagy sereget szervezett, és 1051 júliusában, a Német-római Birodalom egész hadereje Regensburgnál gyülekezett a Magyar Királyság elleni támadásra. Felvonultak a bajorok, svábok, szászok, lombardok, karantánok, lengyelek és csehek, de ott voltak a birodalmi hercegek és határõrgrófságok csapatai, valamint a püspökségek és apátságok seregei is: csak a nehézpáncélzatban felvonuló lovagok létszáma elérte az 5000 ezer fõt, de sok ezer nehézgyalogos – vaspajzzsal védett és páncélban harcoló – germán katona is készült a harcra.Ezzel szemben a magyarok fõ ereje ekkortájt még a könnyûlovasság volt, amely gyors lovakon, könnyû vértekben, bõrpajzsokkal és lándzsával, valamint íjjal harcolt. Az ispánsági birtokok katonasága, és a határgyepû mentén élõ népek fegyveresei is jórészt könnyûlovas csapatokat alkottak.

A német sereg két irányból igyekezett elérni az akkori fõvárost, Székesfehérvárt. Gebhard, regensburgi püspök flottája Gyõrnél horgonyzott le, ott várta a további fejleményeket. Henrik a fõsereggel Stájerország felõl, a Rába folyó és a Zala forrásvidéke mentén tört be az országba, és haladt a Balaton-felvidék irányába. A magyar sereg tényleges vezetését I. András király öccse, a harcos Béla herceg látta el. A magyarok a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazták a németek ellen: a pusztasággá tett földeken Henrik serege éhezett, a lovagi csapatok lóállománya drasztikusan fogyatkozott. Eközben Béla a gyorsan mozgó könnyûlovas csapatait, a Balaton-felvidéken keresztül a német fõsereg hátába küldte, a Zala forrásvidékének környékére, hogy elzárja a németek visszavonulási és utánpótlási útvonalát.Eközben a könnyûlovas magyar csapatokból kisebb lovas egységeketis létrehozott, és ezeket rajtaütésszerû rácsapásokkal a vonuló német seregre küldte. A portyacsapatok folyamatosan zaklatták a németeket: nyílzáporral árasztották el a hadoszlopokat, illetve a szélen vonuló német katonákra rendre rá is támadtak, folytonos feszültséget okozva ezzel a harcmodorral a germánok soraiban.Miközben Henrik megközelítette Székesfehérvárt, katonái egyre rosszabb állapotba kerültek: éheztek, lerongyolódtak, lovaik pusztulásával felszerelésük egy részét már ekkor el kellett hagyniuk. Eközben a Gyõr térségében, a Duna mellett táborozó másik birodalmi sereg mit sem tudott a kialakult helyzetrõl, ugyanis Henrik levélvivõ hírnökeit mind kifigyelték, és elfogták a magyarok.A történetírásban nem maradt fenn hiteles feljegyzés arról, hogy Gebhard püspök birodalmi serege végül is miért fordult vissza a birodalomba, de a legenda szerint egy hamis, Henrik pecsétjével ellátott levelet juttattak el táborába a magyarok, hogy azonnal forduljon vissza, és vonuljon el a német területek felé.

Eközben Henrik az egyre fogyatkozó seregével Székesfehérvár ostromára készült, ugyanis a város élelmiszertartalékával megmenthette volna hadereje javát.De a várost olyan jól felszerelt könnyûlovas egységek védték, hogy már ezen a több ezres magyar hadon is reménytelennek látszott az elcsigázott németek keresztültörése, így a német-római császár a végleges visszavonulás mellett döntött: a birodalmi sereg a Vértes irányába indult. El is érte ugyan a hegységet, és felállítottak egy megerõsített tábort, de a nagyfokú élelmiszerhiány miatt továbbvonulni innen a németek már nem tudtak. Le kellett vágni a maradék lovakat, hogy enni adhassanak a katonáknak, így a lovagi sereg fõ harceszköze eltûnt, a germán katonák pedig gyalogszerre kényszerülve várták a magyar támadást.De a magyarok cselt vetettek: nem siették el a dolgot. Napokig csak köröztek portyacsapataik a tábor körül, állandó nyílzáporral zavarva a bennlévõket, és ugyanez folyt éjszakánként is. A német katonák kénytelenek voltak gödröket ásni, és abban bújni el a folytonos nyílzápor elõl.Eddig bírták a német lovagok: ekkor, látva a táborban maradás további értelmetlenségét, az egész birodalmi sereg felbomlott, a katonák eldobálták vértjeiket és páncéljaikat, hogy gyorsabban menekülhessenek, és nyugat felé indultak. A sok ezer germán lovagi páncél és vért szinte beborította a Vértes dombjait, így kapta aztán a nevét a hegy a nagy magyar gyõzelemrõl: a magyarok nagyobb csata nélkül verték szét a jóval nagyobb német sereget. A németek végül a Balaton-felvidéken át menekülve, kijutottak a Duna vonaláig, amely mentén, óriási veszteségek árán ugyan, de el tudták hagyni az országot.

Dr. Papp Attila