A magyar íj a legkifinomultabb volt a kor hasonló fegyverei közt. Nem volt véletlen tehát a kalandozások korában a nyugati kolostorokban felhangzó litánia: A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!

Gréger Gyõzõ csak négy-öt éve foglalkozik íjászattal, ezt megelõzõen tizenkét évig versenyszerûen vívott, amit azonban egy sérülés miatt abba kellett hagynia.

– Azt hiszem, gyermekkorában minden fiú fog a kezében íjat, vagy valami ahhoz hasonlót, amit õ maga készít el – utalt az elõzményekre a vívóból lett íjász. – Késõbb aztán én is hozzájutottam egy jobb minõségû íjhoz, amivel akár már versenyszerûen is lehetett volna íjászkodni. Ám az alkatrészellátás hagyott kívánnivalót maga után, eléggé nehézkesen mûködött, ezért aztán magam kezdtem el kereskedelemmel foglalkozni, nyitottam egy boltot is, összekötöttem a kellemest a hasznossal.

– Úgy tûnik,egyre népszerûbb ez a sport.

– Így van, nagyon sokan érdeklõdnek. Sokat járok vidéken, különbözõ rendezvényeken, így például Nagyszakácsiban is voltam, s mindenütt azt tapasztalom, hogy sokakban már rég felmerült az íjászkodás gondolata, csak esetleg nem volt módjuk hol kipróbálni, vagy azt hitték, hogy ez egy drága sportág. Az mondjuk igaz, hogy nem olcsó, de húsz-huszonötezer forintból el lehet indulni egy alap felszereléssel.

– Mit gondol, mitõl ez a népszerûség?

– Mint már említettem, nem túl drága sport, s gyakorlatilag egész éven át ûzhetõ. S bárhogy is nézzük, mindenképpen hagyományról van szó a magyarság esetében. Mindenkinek ismerõs a tanulmányaiból, hogy õseink mennyire mesteri módon használták ezt a fegyvert.

– Milyen anyagból készülnek az íjak?

– Van néhány gyártó, aki juharfát használ, amit aztán három oldalról szaruval megerõsítenek. A legtöbb íj azonban ma már üvegszál-erõsítéssel készül, amit valódi bõrrel vonnak be. Emellett elõfordul kõrisfa és cserfa alapanyagú is. A vesszõk általában nyírfából, borovi-fenyõbõl, kõrisbõl és bükkbõl készülnek, de érdekes, hogy nem a keményfák a legmegfelelõbbek a célra. Ha lassított felvételen tanulmányozzuk a vesszõ mozgását, akkor azt látjuk, hogy kígyózó mozgással halad a cél felé. Egy kemény fából készült vesszõ pedig nehezebb, ezért rövidebb utat is ír le.

– Látok itt többféle íjat, de laikusként túl sok különbséget nem tudok felfedezni közöttük.

– Hát itt van mindjárt a magyar íj – mutat az egyik díszes darabra a szakember. – A mongoloktól vettük át ezeket az öszszetett íjakat, õk pedig feltételezhetõen a kínaiaktól. Az úgynevezett botíjakat – mutat egy másikat – már a barlangfestményeken is ábrázolták, amit az angolok újból felfedeztek a tizenkettedik században, s az úgynevezett zárótûzhöz használták. A rekonstrukciók alapján egy-egy ilyen íj mintegy harmincöt kilogrammos lehetett, azaz rendesen kellett vele birkózni. A súlya miatt azonban megvolt az a lehetõség, hogy adott esetben közelharc során, ütlegként is lehetett használni. Ezek az úgynevezett longbow-íjak általában tiszafából készültek, ám ebbõl a fafajból nem volt sok Angliában. Ezért rendelet is született arra vonatkozóan, hogy négy íjból legalább egynek ilyen fából kell készülnie. Angliában egyébként egész manufaktúrák foglalkoztak a gyártásával. Ebben az íjtípusban nincs semmi újszerû, szerintem az íjkészítés csúcsa mindenképpen a magyar íj, amely sokkal kifinomultabb fegyver. Egy-egy elkészítése bizony, három-négy hónapot is igénybe vett.

Gréger Gyõzõ azt mondja, a magyar íj viszonylag rövid, mert másképp nem lehetett volna vele a lóról hátrafelé nyilazni.
S hogy mekkora távolságot lehetett egy-egy fegyverrel befogni? A legenda szerint egy angol íjász egyszer nyolcszáz méterre is ellõtt az íjával.

Horváth Attila