Bebörtönözték, megkínozták, elektrosokkal „kezelték”, majd elmegyógyintézetbe zárták, de így sem, sohasem tudták megtörni. Annyira veszélyesnek tartották az egykori „ellenforradalmárt” Kádár pribékjei, hogy még 1988-ban is a titkosszolgálat hurcolta el a nemzeti megemlékezésrõl. Pákh Tibor kicsit olyan volt, mint a magyarság, a magyar szabadság: túlélte még a túlélhetetlent is…

Pákh Tibor számára október 23-a amúgy is gyásznap volt, hiszen a családjuk kúriájában ezen a napon ölték meg az édesanyját a bevonuló szovjet katonák, 1945-ben. Tizenegy évvel késõbb Pákh, a Csepel Autógyár – ahol dolgozott – mérnökeivel, munkásaival együtt ment be Budapest belvárosába tüntetni. A tömeggel együtt ment a Bem-szoborhoz, de ott volt a Kossuth téren, és a Rádiónál is, ahol akkor már komoly harcok voltak. Végül 1956. október 25-én sebesült meg a Parlament elõtti tüntetéskor.

– Mi történt ott ön szerint, ki lõtt a védtelen emberekre?

– Én sok mindent másképpen láttam, mint azt a különbözõ verziók állítják, ugyanis nemcsak a Mezõgazdasági Minisztérium tetejérõl tüzeltek, hanem mindenfelõl, fentrõl a tetõkrõl és lent az utcákból is. A téren, a Rákóczi-szoborhoz közel két orosz tank állt magyar zászlókkal fellobogózva. A lelkes tüntetés közepette hirtelen a környezõ házak tetejérõl lövések dördültek. Én befeküdtem az egyik orosz tank oldalának a tövébe, amely lövéseket adott le a parlament teteje felé is. Amikor egy kicsit elcsendesedett a géppuskák kelepelése, többen elkezdtünk szaladni a metró felvonulási épülete felé és én ekkor sebesültem meg a lábamon, az Akadémia utca sarkánál tüzelõ magyar harckocsitól. Az Országház elõtti vérengzést jellemezve az egy körvadászathoz hasonlított: bennünket nem elzavarni akartak, hanem lemészárolni. Menekülni sehová nem lehetett, mert a Kossuth teret körülvevõ utak torkolatából lõtték a tömeget.

– Hány ember halhatott meg?

– Holtak között is lapultam, amíg a felvonulási épülethez értem, de véleményem szerint hat-nyolcszáz embert ott legyilkoltak.

– Kevesebbrõl beszélnek.

– Nem véletlenül. Már a mészárlás után három órával meghamisították a tényeket. Nagy Imre a Magyar Rádióban nem sokkal a vérengzés után beszédet mondott, ahol azt állította, hogy az orosz csapatok beavatkozása a népi demokratikus rendünk védelme érdekében indokolt volt. A csapatok kivonása megtörténik, ha az ellenforradalmi bandákat leverik. Nos, ilyen megtorlás és hangulat után mindenki hallgatott a Kossuth téren történtekrõl, a halottak hozzátartozói, de azok is, akik túlélték. Még ma sem merik elmondani az igazságot.

– Mire gondolt akkor, kik szervezhették a vérengzést?

– Az akkori hivatalos kormány erõi, a kommunisták.

– Tehát nem az oroszok lõttek a népre?

– Az a két orosz tank, amelyek védernyõi alatt voltunk sokan, a tetõkön tüzelõkre lõttek. Szerintem ezeket a kiskatonákat késõbb ki is végezhették.

– Mi történt önnel?

– Teherautóval kórházba szállítottak, voltunk ott sebesültek és halottak is. A Szabolcs úti kórházban vették ki a lövedéket belõlem.

Csak 1957 áprilisában került a nyomozó hatóságok látókörébe a fegyveres felkelésben való részvétele miatt, meg persze az miatt is a célkeresztbe került, mert szülei földbirtokosok voltak Horthy alatt, õ maga pedig orosz fogságot is megjárt katonatiszt. Miközben gyûjtötték ellene az adatokat, kirúgták az autógyárból, ahol angol és német fordítóként dolgozott, de akkor még el tudott helyezkedni az Erõmû Tervezõ Vállalatnál, szintén, mint fordító. 1960-ban tartóztatták le. Vádként elsõsorban az angolul fogalmazott, 1956 igaz történetérõl szóló írásait hozták fel ellene, illetve bécsi, nyugati kapcsolattal is megvádolták, azaz hûtlenséggel. Tizenöt évet kapott, és a fõvárosi, hírhedt Gyûjtõfogházba került. Az 1963-as amnesztiarendelet ellenére nem engedték szabadon. Mikor ez miatt levélben reklamált a legfõbb ügyésznél, attól kezdve folyamatosan zaklatták, egyik sötétzárkából a másikba került. 1966-tól egészen 1971-ig elkülönítõben volt, mert éhségsztrájkkal tiltakozott az emberi jogok durva megsértése és a túlkapások ellen. Mivel nem vett magamhoz ételt, az orvos utasítására lekötözték, és öt éven keresztül inzulinsokkal, elektrosokkal és a központi idegrendszerre ható nyugtató gyógyszerekkel kínozták – hivatalosan gyógykezelték és táplálták…Majd kiszabadult, de mellõzött, számkivetett sors lett az osztályrésze. 1981-ben a Lipótmezõre zárták, mert napokig éhségsztrájkot tartott a lengyelekkel való szolidaritásért. A lengyelektõl késõbb emiatt díszpolgári oklevelet is kapott. Késõbb ott volt minden március 15-ei tüntetésen, ahol az önrendelkezési jogért, a megszálló csapatok kivonásáért, a gulyáskommunizmus, a legvidámabb barakk besorolás ellen harcolt.

– 1981 után még hányszor vitte el a titkosrendõrség?

– Még nyolcszor vittek el, emberrabláshoz hasonló módon. Utoljára 1988. október 23-án kétszer. Tüntetésre készülõdtünk. Akkora már megalakult az MDF és az SZDSZ, ám azok elhatárolódtak a megmozdulástól, egyedül a Fidesz vett részt benne és állt élére a tüntetésnek, ami a Mûegyetemnél kezdõdött. Csatlakoztam hozzájuk, de a rendõrök végén benyomtak egy autóba és bevittek a XI. kerületi rendõrkapitányságra. Kihallgattak, jegyzõkönyvet vettek fel, majd kiengedtek. Utána bementem a Belvárosba, a Váci utcába, ahol már komoly csoportosulás volt. Ott felálltam egy padra és kezdtem magyarázni a környezetemben állóknak 1956. október 23-a jelentõségét. Innen motoros rendõrök vittek el. A tömeg a Himnuszt énekelte…

Stefka István 2000 és 2003 között készített 1956 még élõ hõseirõl egy portrésorozatot „Ötvenhat Arcai” címmel, amit a PestiSrácok.hu közölt. Ebbõl idéztem az elõbbiekben néhány gondolatot Pákh Tibortól.

Dr. Papp Attila