A hajnal és a reggel már régóta a két kutyáimé, akikkel rendre bejárjuk a Csónakázó-tó fölötti dombságot, erdõszeletet és a felújítás alatt álló kilátótorony környékét. Láttam én már sok mindent, találkoztam már sok mindenkivel, de õzbakkal, aki amúgy egyáltalán nem zavartatta magát sem embertõl, sem kutyától, még nem.

Szokás szerint a fiúkutyám, Archibald után kiabáltam a kilátótól nem messze, északi irányban elterülõ mezõn, mert õkelme megint a saját feje után ment. Egyszer csak a fotón látható õzbakra lettem figyelmes, aki, mint egy sóbálvány bámult minket. Nem mozdult, még akkor sem, mikor kisvártatva, nagy csörtetéssel megérkezett Archi: csak nézett minket, meg sem mozdult. Mikor a tisztes távolságnak számító tíz méternél közelebb mentem volna, csak akkor ugrott fel mellõle társa – vagy párja – akit addig észre sem vettem, és nagy ugrásokkal futottak tova, be, a fenyves nagy fái közé. Ami fontos információ lehet az erdõjárók számára: bármilyen fiatal és „cuki” õzikével találkozunk is erdei sétánk során, ne közelítsünk hozzá, és semmiképp ne érintsük, simogassuk meg. Ugyanis, ha nem így teszünk, az ember közeledése, szaga miatt az anya egyszerûen el is hagyhatja a kis állatot, aki néhány hetesen, hónaposan ez által halálra van ítélve egyedül a vadonban, az anya védelme, táplálása nélkül.

Dr. Papp Attila