A Nápolyi Királyság nemesei nem nyugodtak bele az1348. januári, capuai vereségbe, és titkon szervezkedésbe kezdtek. Ebben az idõszakban történt, hogy a genovai kereskedõhajók rágcsálóinak a bolhái a fekete halált kezdték terjeszteni szerte Európában. Eközben a Capuánál megvert sereg vezére, Tarantói Lajos és felesége, Johanna egérutat nyertek. Tarantói a nápolyiak szervezkedésének az élére állt, míg Johanna Avignonba utazott, hogy VI. Kelemen pápától kérjen segítséget: tagadott minden, a magyarok által ellene felhozott vádat.

A terjedõ pestisjárvány miatt Nagy Lajos nem akarta a seregét a helyszínen állomásoztatni, ezért a fontosabb dél-itáliai erõdöket mind megszállták a magyar katonák, valamint a német és itáliai zsoldosok. Lajos parancsnoknak a megbízható Ulrich Wolfhardtot jelölte ki, akinek rendelkezésére bocsátott 1200 zsoldost Nápoly Castel Nuovo erõdjében, illetve élelmiszerrel és pénzel is bõven ellátta a zsoldosvezért, hogy katonáit kordában tudja tartani, és azok ne kezdjenek a környék fosztogatásába. Nagy Lajos ezután, 1348 májusában szállt hajóra Barlettában, és a Zárába vezetõ tengeri úton távozott a Nápolyi Királyságból. Ulrich Wolfhardtnak köszönhetõen a Nápolyi Királyságot felügyelõ zsoldossereg nem kezdett kegyetlenkedésbe és a térség fosztogatásába, így a magyar király távozása után, 1348 nyarán a nápolyiak nagy ünnepség keretei között köszönthették a városba visszatérõ Johannát és férjét, Tarantói Lajost. A pár, közel másfélezer német és olasz zsoldossal tért vissza, akiket egy Werner nevezetû német zsoldosvezér „nagy compagniajának” hívtak. Mivel Nápoly erõdjei magyar kézben voltak, a királyi pár egy magánházban szállt meg, derögvest hozzáfogott a város visszaszerzésének megtervezéséhez. Wolfhardt tartott a nápolyiak cselvetésétõl és a csapatai összegyûjtését tartva célszerûnek, kiürítette a nápolyi Castel dell’ Ovot, és a Castel Capuanot, majd a Castel Nuovó erõdbe vonult vissza zsoldosaival. Ezen felbátorodtak Tarantói Lajos hívei, és a „nagy compagnia” segítségével lerohanták Nápolyt, majd megostromolták az utolsó magyar erõdítményt, de nem értek el sikert. Ezután a nápolyi elõkelõk Wolfhardt megvesztegetésével próbálkoztak: 6000 aranyat és grófi címet ajánlva fel neki, de a német zsoldosvezér nem állt kötélnek. Ezért Tarantói Lajos összeszedetett jó néhány, a Nápoly környékén pusztító pestisben elhunyt hulláját, és katapultok segítségével bedobatta azokat az erõdbe. A védõk azonban összegyûjtötték a holttesteket, és kidobálták azokat a várból. A sikeres védekezés ellenére egyre nagyobb problémát jelentett az élelmiszer rohamos fogyása, amely miatt a zsoldosok döntésre szánták el magukat, hiszen felmentésükre egyhamar nem számíthattak. Ezért 1349. január 11-én, a hajnal leple alatt elvonultak a várból. Majd egy hét eltelt, mireaz ostromlók észrevették a szokatlan csendet, és mikor felderítõik közel merészkedtek, akkor látták csak meg a nyitott kapukat.

Ulrich Wolfhardt Nápolyt elhagyva, serege egy részével Magyarországra ment, és beszámolt Nagy Lajosnak az eseményekrõl, míg a zsoldosaiból alakított másik csapatot pedig a magyar kézen lévõ Foggia alá küldte. A király, jutalomból a hûségéért, neki adományozta Óvár várát és környékét. Miután Nápoly elesett, hamar az olaszoké lett ismét a még magyar kézen lévõ Accera, Aversa, Capua és Lucera is. Csak a Nápolytól északkeleti irányba, mintegy 150 kilométernyi távolságra esõ foggiai magyar erõd tartotta magát. Az utolsó magyar erõdtõl 40 kilométerre, keletre, az Adria partján feküdt Manfredonia. Itt szállt partra 1348 késõ õszén Lackfi István erdélyi vajda, aki a nápolyi védõk megsegítésére érkezett seregével. Bár a Nápolynál folyó küzdelembe már nem tudtak beavatkozni, de egyesülve Wolfhardt idõközben beérkezõ zsoldosaival, Foggia környékét teljes mértékben magyar ellenõrzés alá tudták vonni. Lackfi errõl a baráti vidékrõl kiindulva Tarantói Lajos ellen indult, akinek jóval nagyobb seregét 1349. január 23-án verte szét Troiánál, majd a városka erõdjének elfoglalása után, 1349 tavaszára ismét magyar királyi lobogót lengetett az itáliai szél Lucera, Barletta és Trani várain is. A magyarok április 22-én foglalták el Capuát, majd Aversánál ismét megverték Tarantói Lajos seregét, aki Nápolyba szorult vissza. Ám Lackfi nem kockáztatta meg a városállam ékének ostromát, ugyanis VI. Kelemen pápa zsoldosokat és pénzt küldött Lajos megsegítésére, amely aranyak hatására a magyar zsoldban harcoló katonák egy része elvonult Nápoly alól. Lackfi keleti irányba vonult vissza, és ahogy serege elvonult egy-egy erõsség alól, annak olasz lakossága nemsokára a magyar helyõrség ellen fordult, távozásra kényszerítve azt. Az erdélyi vajda belátta, hogy Nagy Lajos nélkül képtelen a helyzet tartós rendezésére, így visszaindult a Magyar Királyságba, de megígérte a Foggia környékén maradó magyar királyi híveknek, hogy egy év múlva magával az uralkodóval fog visszatérni a Nápolyi Királyság földjére.

Eközben a pestis elérte hazánkat is, és Erdélyben különösen kegyetlenül tombolt. Nagy Lajos király maga utazott a tartományba, hogy személyesen gyõzõdjön meg a pusztulás mértékérõl. Nagy valószínûséggel mind õ, mind pedig kísérete itt kaphatta el a halálos ragályt, majd visszatérve Visegrádra, megfertõzte vele családját, így Margit királynét is. A fiatal és erõs király szervezete végül legyûrte a halálos kórt, de mind a királyné, mind pedig a királyi udvar sok tagja belehalt a pestis fertõjébe. A király a gyász és az országban még mindig dúló fekete halál ellenére, 1349 õszén nekifogott az újabb nápolyi hadjárata megszervezéséhez.

Dr. Papp Attila