Ha a raftingról, vadvízi evezésrõl hallunk, akkor sokaknak még ma is az ausztriai, sebes vizû, hideg hegyi patakok képe ugrik be. De Murafölde fogalommá válásával egyre inkább megismeri a vidék – és a világ –, hogy milyen is a rafting Dél-Zala vad vizein, azaz a Lendva-patakon, a Kerkán és a Murán. Igazi élmény, legalább annyira, mint egy osztrák, hegyi evezõs túra, sõt, a sógorok folyóival ellentétben itt még fürdeni is lehet – és kell is, hiszen a víz nem jéghideg, mint az Alpokban – a Lendva kavicságyain, vagy a Mura homokpadjain. Már régóta kíváncsi voltam, hogy miféle élményt is nyújthat a muraföldi vadvízi evezés, de odáig nem merészkedtem, hogy ki is próbáljam. Nem volt rest viszont Murafölde ismert fügeültetvényese és kivi szakértõje, Harcz Endre, aki nemrég csónakba szállt élete párjával, meg egy kisebb társasággal, és Kerkaszentkirály térségétõl egészen Letenye határáig evezett. Hogy milyen volt? Megkérdeztem, elmesélték…

– Egy budapesti barátom látogatott ide, Dél-Zalába két hétre, én pedig, mint jó házigazda és programfelelõs, igyekeztem nekik olyan „elfoglaltságokat” találni, ami élményt nyújt, egyszersmind megismerik általa ezt a szép vidéket, Muraföldét is – kezd bele az élménybeszámolóba Harcz Endre.

– Voltak az általam gondozott fügeültetvényen természetesen, aztán megnézték Murafölde fõvárosát, Nagykanizsát, sorra került a lendvai vár is, majd csobbantak egyet a lenti strandfürdõben, alaposan eltévedtek a környék ereiben, szóval amúgy istenesen bebarangolták Dél-Zalát. Mikor már éppen kezdtek volna kifogyni a programokból, megnyugtattam õket: semmi gond, Murafölde még mindig tartogat látnivalót. Mivel sokszor hallottam már a murai, vadvízi csónakázás szépségeirõl, de még sosem próbáltam ki, nos, itt volt a remek alkalom, összekötni a kellemeset a hasznossal: befizettünk egy 10 fõs evezõstúrára, ami a tervek szerint az Adovány-csatornától – a Lendva-patak – indult, majd a Kerkán át a Mura-folyó felé vitt az utunk, végül pedig Letenyénél szerettünk volna partot érni. Ebbõl muraszemenyei kikötés lett a migránsok miatt, de errõl majd késõbb.

Milyen árfekvésû egy ilyen csónakázás? Úri mulatság?

– Egyáltalán nem, nagyjából egy éttermi ebéd áráért bárki kipróbálhatja, hogy milyen tovasiklani Dél-Zala vadvizein.

Honnan indult a túra?

– Kerkaszentkirályról vittek le minket a Lendva-patak partjára, és innen indult a baráti társaságunk a mókára, ami, mint az számunkra a késõbbiekben kiderült, tényleg egy hatalmas „buli”, fõként, ha így próbálja ki az ember, egy jó társasággal – veszi át a szót Endre élete párja, Igali Gyöngyi. – A csónak akkora, hogy kényelmesen elfér benne tíz, de akár egy tucat ember is.

Adovány, Kerka, Mura, ezek határfolyók is. Kellet útlevél?

– Nem, de a személyi igazolványokat azért persze elvittük magunkkal, és a túra szervezõje le is jelentette „vonulásunkat”. Ez egyrészt határrendészeti szempontból, másrészt biztonsági okokból is fontos, pláne így, hogy térségünkben is megjelentek a migránsok, az illegális határsértõk – sorolja Gyöngyi. – Kevesen tudják, de például a Murának vannak olyan kanyarulatai, ahol mind a két partrész horvát terület, így érthetõ a túravezetõnk felkészülése.

A vízitúra: vitorlát bontottatok, és hajrá?

– Pontosabban felvettük a rafting – elvileg – kötelezõ elemeként szereplõ sárga mentõmellényeket, evezõt ragadtunk, és húzd meg – neveti el magát az abszolút talpraesett lány benyomását keltõ Gyöngyi. – Egymás után ültünk, a csónak két szélén foglaltunk helyet. Mindenki evezhet természetesen, lányok és fiuk egyaránt, a mi bárkánkat inkább a fiúk vitték elõre. A túravezetõ a csónak végében foglalt helyet, egyrészt irányította a vízi jármûvünket, másrészt õ mondta, hogy mikor, mit kell csinálni, milyen ütemben evezni, illetve, hogy milyen érdekességekre, látnivalókra kell felkészülnünk, mire figyeljünk. Egyébként a csónak hiába volt méretes példány, meglepõen könnyen lehetett vele haladni, egyszerû volt lavírozni vele a vízen.

– Amúgy az Adoványon a mentõmellény felesleges dolognak bizonyult, ugyanis a patak van, hol térdig, van, hol derékig ér – veszi vissza a szót Endre. – Már itt, a négyórás túránk elején egy hatalmas élményt nyújtó dolog várt ránk, ugyanis az Adoványon sok helyen vannak bokáig érõ, apró kavicsos medrû gázlók. Itt ki kellett szállni a csónakból, és átvinni ezeken a részeken a „ladikunkat”. Párom kedvenc mondása, hogy pont azt érdemled, amit kihozol belõlem: nos, a rafting is ilyen, az adott társaságon múlik, hogy milyen jól fogja magát érezni. Mi például „lehorgonyoztunk” az egyik ilyen gázlónál, és fürödtünk egyet a kristálytiszta, langyos vízben. A Lendva-pataknak ez is egy jellegzetessége, hogy nagyon tiszta a vize, és csapatostól úsznak a halrajok benne. Amúgy nem gyors folyású, és úgy négy-öt méter széles lehet, a partoldala pedig tipikus patakpart, hiszen füves, rétes, virágos, nádas szakaszok váltogatták egymást.

– Bizony, hát mit mondjak, százával vannak benne a halak, amik lassan szétnyílnak, ahogy siklik köztük a csónak, majd „körbefogják” a jármûvet: ilyet nem mindennap látni – meséli Gyöngyi. – Nagyjából két, három kilométert tehettünk meg, mikor elértük a Kerka torkolatát. A Kerka-meder kiszélesedett és mélyebbé vált, valamint változott a táj látképe is, hiszen megjelentek a fás, bokros partszakaszok, és egyre kanyargósabbá vált az útvonalunk. Itt olyan öt kilométert eveztünk, mielõtt elértük volna a Murát. Igazából a Murán éreztük meg elõször azt, hogy milyen ereje is van egy „vadvíznek”. Egyértelmûen felgyorsult a folyó, a vize zavarossá, hideggé, és némely szakaszán több méter méllyé vált. Hogy milyen természeti erõt kell elképzelni? Megtapasztaltuk egy véletlen folytán, aminek a kedvenc papucsom lett az áldozata. Kitettem a vizes lábbelimet a csónak széles oldalára, hogy megszárítsam, amikor az valahogyan a vízben landolt. Mikor észrevettük, a többiek próbálták megmenteni, mégpedig úgy, hogy megfordultunk a csónakkal, és a fiúk teljes erõbõl eveztek árral szemben, de meg sem mozdultunk. A nagy erõfeszítés csak arra volt elég, hogy egyhelyben maradjunk, és ne vigyen tova minket a folyó. Nem is vitt, csak a pacskeromat…

– Tényleg nagy sodrása van a Murának – erõsíti meg Harcz Endre. – Olyannyira, hogy egy-egy vízbe dõlt fatörzs kikerülésekor igencsak eveznünk kellett, hogy ne akadjunk fent valamelyik ágán. Vannak olyan gázlók, amelyek térdig érnek – például leért a lapátom, mikor áthaladtunk rajta –, itt viszont még erõsebb a sodrás, ahol mély a víz, ott pedig örvénylik a folyó. A Mura emellett rendkívül kanyargós is – ez egyébként kifejezetten élvezetes egy vadvízi evezés során –, és számos, kisebb-nagyobb homokpad emelkedik ki a folyó zöldes „szalagjából”. Ki is kötöttünk az egyiken, és ismét fürdés következett. Itt azért már óvatoskodtunk, hiszen a bokáig érõ vízben is rendesen oda kellett lépni, hogy ne kapja ki alólunk a lábunkat a Mura.

Fás, ártéri partszakaszok, homokpadok, igazi vadvíz. Milyen látnivaló volt még a folyón?

– Nekem nagyon tetszettek a hattyúk, egy párt egy jó darabig követtünk is, de láttunk például hódokat, és rengeteg vízi madarat. Nagyon gazdag a madárállomány: kacsák, szürke gémek, kócsagok, partifecskék, amelyek százával rakták a fészküket a partoldal védelmet nyújtó oldalába – sorolja a fiatal lány. – Egyébként ez is egy élmény, hogy odaeveztünk, és megnézhettük a madarakat olyan egyedi helyzetbõl, amilyenbõl csak egy csónakból voltak szemügyre vehetõk. Mondjuk én szarvasokat és õzeket is vártam, de azok most nem jöttek… Láttunk még a folyó horvát szakaszán egy olyan részt is, ahol a Mura fölött kifeszítettek egy drótkötelet déli szomszédjaink, és azon lehetett átcsúszni az egyik oldalról a másikra.

És miért nem Letenyéig tartott a vízi út?

– Azért ért véget a határvároska elõtt a rafting, mert a migránsok – és a határunk védelme – miatt Letenyénél kerítéseket és NATO-hálót kellett telepíteni a Mura partjára. A migrációs válságnak ilyenformán volt negatív hatása a vadvízi evezésünkre – mondta elgondolkozva a fügeültetvényes fiú.

Jó, kikötöttetek, és tovább? Mert az nagy szám lett volna, ha egy tucat ember gyalogol egy sárga csónakkal Kerkaszentkirály irányába…

– Meghiszem azt, de a túra végén már várt minket a szervezõk gépkocsija, ami visszaszállított minket Szentkirályra. Ez is benne volt az árban, csakúgy, mint a négy órás móka…

A vadvízi evezésrõl készült néhány pillanatképet ide kattintva tekinthetik meg.

Dr. Papp Attila