Luxemburgi Zsigmond halála után, 1443-ban a magyar bárói és fõúri csoportok a hatalom megszerzésével voltak elfoglalva, így II. Murád szultán török csapatai szinte háborítatlanul nyomultak egyre beljebb a Balkán szívébe. A haldokló, és egy évezred után az utolsó évtizedét élõ Bizánci Birodalom fennhatósága alá ekkorra már csupán Konstantinápoly térsége és a Peloponnészoszi-félsziget tartozott. A törököké volt egész Kis-Ázsia – másképpen Anatólia –, valamint Bosznia és a dalmát partvidék kivételével szinte az egész Balkán. Az oszmánok fõvárosuknak a Balkán délkeleti részén, Konstantinápolytól mintegy kétszáz kilométerre, nyugatra, a Marica-folyó partján fekvõ Drinápolyt választották. A Magyar Királyság déli határainak védelme Hunyadi Jánosra hárult, aki váltakozó sikerrel, de szinte folyamatosan harcolt az egyszer itt, másszor amott betörõ török portyacsapatok ellen.

I. Ulászló királyunk,bírva IV. Jenõ pápa támogatását, egy nagyszabású, török elleni támadásra szánta el magát. Jórészt kényszer szülte ezt a hadjáratot, ugyanis I. Ulászló csak ekkor, mikor a törökök szó-szerint a Magyar Királyság kapujában álltak, eszmélt rá az oszmánok jelentette veszély nagyságára. Az európai uralkodói körök is tisztában voltak a fenyegetéssel, de kényelmesen hátradõlhettek, hiszen a török a magyarok gondja lett, Nyugat-Európától ezer kilométerre voltak…Hunyadi erõs sereggel rendelkezett, hadereje a páncélos lovasságra, a vértes, sodronyinges nehézgyalogságra, valamint a huszita harcmodorra épült. Ekkortájt, mikor tûzfegyverek még alig-alig voltak, a huszita háborúban elterjedt nehéz, vasalt harci szekereknek komoly jelentõsége volt. Ezek a szekerek a csatarend két oldalán helyezkedtek el. Egy-egy szekérben 5-10 számszeríjas, alabárdos, buzogányos, sodronyingbe és vértbe öltözött katona foglalt helyet, akiket a megerõsített szekér jól védett. Ezek a szekerek egymás mellé állva, mint egy hosszú várfal védték Hunyadi seregét a gyorsan mozgó, könnyû vértezetû, szablyával, íjjal és kopjákkal küzdõ lovas szpáhiktól, akik a török sereg alapját képezték. I. Ulászló Budáról indult útnak a nyár derekán a vármegyei nemesi bandériumok magyar katonáival, valamint cseh és lengyel zsoldosaival, miközben Hunyadi Erdélyben gyülekeztette a hadinépét. A lassan felvonuló és egyesülõ sereg 1443 szeptemberének végén kelt át a Dunán, valahol Keve és Nándorfehérvár között. Itt csatlakoztak a királyi sereghez a szerbek, valamint a havasalföldi és moldvai segédcsapatok is, amely ekkor körülbelül harmincötezer katonából és mintegy háromezer huszita hadiszekérbõl állt. 

Pár nappal a dunai átkelés után már harcba is bocsátkozott a Hunyadi vezette, közel 12 ezer fõs magyar elõhad Jagodina környékén török portyacsapatokkal. Ezeket, és a beérkezõ Szinán bég seregét a magyar hadoszlop teljesen szétverte. Hunyadi eztán elfoglalta Krusevác erõdjét, majd Nis városát is. Miközben, 1443 novemberében Újlaki Miklós is csatlakozott Hunyadihoz, a királyi fõsereg tõlük kétnapi járóföldre lemaradva vonult dél felé.Hunyadi Nist maga mögött hagyva Szófiához közelített, mikor három irányból támadta meg hadoszlopát a török. Iszhák bég 10 ezer fõs serege északi irányból igyekezett oldalba kapni a magyar hadat, Khászimruméliai beglerbég szembõl, Szófia felõl közeledett közel 30 ezer katonával, míg délrõl Turakhán thesszáliai bég érkezett, körülbelül 20 ezer emberével. A királyi sereg ekkor látta igazán hasznát a huszita zsoldosoknak, hiszen az oszmán könnyûlovasság hiába akarta két oldalról harapófogóba zárni Hunyadit, a szárnyakon felállított több ezer harci szekérbõl tûzfegyverrel, számszeríjjal, alabárdokkal harcoló zsoldoskatonák rendre visszaverték a török próbálkozásokat. Hunyadi pedig, e biztonságos erõdítés mögül többször is megrohamozta Khászim seregének centrumát a nehézlovasságával. A két oldalról is támadó török erõk jórészt felõrlõdtek, miközben sikertelenül próbálkoztak áttörni a huszita hadi szekerek vonalán, ez alatt Khászim beglerbég fõerõit Hunyadi kergette szét. Az oszmánok nem szenvedtek teljes vereséget, hanem Hunyadi serege mögött úgy-ahogy rendezték soraikat, és az I. Ulászló által védett hadtápra támadtak. Még el sem érték a királyi hadat, mikor a visszaforduló Hunyadi János a Nisava-folyó torkolatánál, kemény harcban ismét megverte a törököket.

II. Murád szultán a vereség hírére békét kötött a karamán emírrel a Közel-Keleten, és megindult a Balkán felé, szorongatott csapatai megsegítésére. Sikerült is átkelnie a Boszporuszon, Európába, majd hamarosan elérte a Drinápoly kulcsát jelentõ balkáni hágókat, miközben I. Ulászló 1443. december elsõ napján bevonult a törökök által kiürített Szófiába. Ha a velencei és pápai gályák megakadályozták volna az átkelést, mint ahogy az tervezve volt, akkor a magyar király egy héten belül elfoglalhatta volna a török fõvárost, felszabadítva ezzel Európát – a Balkánt – a töröktõl. Megváltozhatott volna a középkor Kelet-Európájának – és a magyar Királyságnak – történelme. Nem így történt, Drinápoly, azaz Edirne ma is török város…Mikor II. Murád elérte a Zlatica-hágót a bolgár hegyvidéken, azonnal hozzáfogott annak megerõsítéséhez. A patakokat eltorlaszolták, gátakat építettek, egy egész erdõt kivágtak, és a faanyaggal torlaszolták el a szorost, míg a hegygerincet és az utakat vízzel kezdték locsolni, ami hamar megfagyott, csúszós jégpáncéllá változtatva az oszmán fõváros irányába vezetõ Zlatica átjárót. A kemény tél, a hideg és az éhség ekkor már megtizedelte a támadó magyar hadat, az idõ a törököknek dolgozott. December tizedik napján érte el Hunyadi a szoros bejáratát. A jeges terep miatt a harci szekerek használhatatlanok lettek, a magyar seregnek tábort kellett vernie a szoros közelében. Két nappal késõbb Halil pasa rohamot indított a magyarok ellen. Hunyadi a hadi szekerek hiányában a nehézpajzsok védelmébe húzódott huszita zsoldosokkal, kihegyezett karók ezreivel, lándzsákkal és hosszú kopjákkal védekezett a szpáhi lovasság ellen, majd ellentámadást indított, de a hóban és fagyos, csúszós terepen rohamozó magyar csapatokat a törökök visszaverték.A másnapi rohamból hamar véres összecsapás lett, ami újfent nem hozott eredményt. Hunyadi egy színlelt visszavonulással is megpróbálkozott, de a szorost védõ janicsárok nem mozdultak a helyükrõl, így a magyar seregnek igazából is meg kellett kezdenie a visszavonulást. Török portyacsapatok indultak a magyarok után, hogy szétszórják a visszavonuló hadat, de Hunyadi parancsára a huszita szekerek többségét felgyújtották, míg a fegyverek és a zsákmány egy jó részét pedig elásták, így a királyi sereg gyorsabban vonulhatott vissza a Magyar Királyság irányába. 

Szófiát 1443. december 20. napján érte el és hagyta maga mögött I. Ulászló, majd négy nappal késõbb Hunyadi, aki most már a fõsereg utóvédjeként harcolt, Melstica városánál megütközött Khászim beglerbég újjászervezett seregével és ismét szétverte õket. A Kunovica-hágón a magyar hadak nagy része 1444. január elsõ napján kelt át, a túloldalon már csak Hunyadi János vajda serege õrködött, ugyanis Turakhán bég beérkezõben volt egy oszmán hadoszloppal, amely rárontott a magyarokra. Hunyadi négyszer állította újra csatarendbe megfutó katonáit, és a hadjárat során most elõször bocsátkozott harcba maga I. Ulászló király is, mikor a fõseregbõl zsoldosok egy csoportját választotta ki maga mellé, majd Hunyadi felmentésére indult. Sikerült megállítani az oszmán rohamot, és futásra kényszeríteni õket: még Mahamud Cselebi, a szultán sógora is fogságba esett. A törököket végleg elkergetõ királyi had 1444. január 25-én érkezett Nándorfehérvárra, majd pedig február másodikán, Gyertyaszentelõ Boldogasszony ünnepén vonult be fényes pompával Budára.

Dr. Papp Attila