Az iskola nem fejleszti a kreativitást, hanem szabályokat és alapvetõ tudásnak gondolt dolgokat kér számon, de azt úgy, hogy azt sugallja, mindent megtanított, amit kell, pedig ott csak valaminek el kéne kezdõdni.

Tisztázzuk, még mielõtt pedagógusok hada dühödt tiltakozó levelekkel bombázná a redakciót, ezt nem én mondom, hanem Csányi Vilmos. Igen, AZ a Csányi Vilmos, aki Széchenyi-díjas biológus, biokémikus, etológus egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudomány fõszerkesztõje, az ELTE emeritus professzora. Szóval, kis guglizás után legalább három helyre lehet neki írni…

Azt is õ mondja, hogy „A tudomány nem arról szól, hogy én pontosan tudom, mi hogy van. Én azt tudom megmondani, és minden tudományosan gondolkodó tudós azt tudja megmondani, ha bizonyos körülmények között ezt meg ezt csinálom, annak megjósolhatóan az és az lesz az eredménye. Az elmélet, az teljesen érdektelen”.

Bár diákkoromban ennyire pontosan nem tudtam volna megfogalmazni, mint Csányi Vilmos a két citált idézetben, de valahogy nyár végén mindig éreztem: valami nincs rendben az iskolával. Merthogy nem akarok odamenni. Na, jó, az a copfos lány, akit legalább két hónapja nem láttam, vonzott kicsit az ódon épülethez, de nem annyira, hogy a tiszai úszóház szabadságát szívesen felcseréljem a négy fal közti, tölcsérrel töltött lexikum zordan merev, frontális világára; copfos lány meg az úszóházon is volt…

S ha már akkor tudom, hogy Csányi Vilmos úgy véli: „Az embernek van története, és én azt gondolom, az a fontos, hogy ez olyan történet legyen, aminek örülünk, hogy megtörtént. Ebbe még az is belefér, hogyha valaki részeges csavargó, de ennek örül, hát istenem, akkor semmi baj” – nos, akkor ezt az idézetet postai úton (mert akkor még ímél nem volt), beküldtem volna a direktornak, érzékeny búcsút véve tõle is, az iskolától is.

Szerencsére nem tudtam, s nem tettem ilyet. Mert bár a nyári szünetek önfeledtsége után nem könnyû újra és újra padba ülni, de ezekre az esztendõkre szükség van.

Mert a csoda – legalábbis jó esetben– ott van. Az eszmélés annyira katartikus, hogy gyakran nem is azonnal, hanem már akár deres fejjel-borostával érzi át az ember: kapott valamit. S nem is feltétlenül tudást – lásd Csányi Vilmos fentebb -, hanem karaktert, maradandó mondatokat, szellemiséget. Mondjuk történelemtanárától a kommunizmus idején azt: 1956-ról egyelõre elég azt tudnotok, hogy forradalom volt. (Persze, ez a ma diákjának semmit sem jelent, mert naná: forradalom volt, de három évtizede még más szerepelt a tankönyvekben. Nagyon más.)

S ha a 18-as tévés karikát ide képzeljük, akkor idézhetjük azt az egykori edzõt-testnevelõt, aki – összes konyhai ismeretét egy mondatba sûrítve – arra tanított, becsüljük meg a teltebb lányokat (is), mert „nagy üstben jó habot verni”.

Vagy A magyartanár, aki egy szál lepedõben (diák)színpadra küldte félezer ember elõtt Odüsszeuszát, s elnézõn félretekintett a pánikoldó fél pálinkánál, majd, szembeszállva a nagyhatalmú iskolai párttitkárral, megmentette a kirúgástól szépreményû védencét, aki persze adott rendszerszintû okot a retorzióra egy(néhány) helyközi járaton antikommunista dalok éneklésével, persze, nem egyedül.

Szóval, iskolába miattuk kell járni.

Mert bár egy csomó, késõbb teljesen felesleges dolgot tanítanak s kérnek számon (ma sem tudom például, mi az, hogy koszinusz függvény, igaz, nem is érdekel, s nem is kérdi senki tõlem, hogy tudom-e…), de mindig van, aki a katedra mögötti démon szerepét levetkõzve egyszer csak emberré lesz – s tesz.

Az iskolának ez az igazi értelme, mert biflázni otthon is lehet(ne), egyedül, miközben üvölt a rádióból a deszpaszitó. De akkor a találkozások, az életre szóló létélmények elmaradnának. A bizonyítvány, a diploma idõvel csak megsárgult papír lesz, ami ugyan fontos az élethez, de nem elég.

Kell a katarzis, az eszmélés, a majdani lélekemlék. Az elsõ szeptemberi csengõszó – meg aztán sok másik - erre (is) kínál esélyt.