Lehet, némileg túlzás Indiana Jonest és Kerecsényi Editet egy leadben említeni, de talán nem teljesen alaptalan: igaz, a mi ízig-vérig kanizsai történetünkben nem szerepel a frigyláda vagy a Szent Grál, ugyanakkor a Thúry György Múzeum néhai igazgatója sokszor olyan vakmerõ bátorságról tett tanúbizonyságot, ami elõtt még George Lucas régészprofesszora is megemelné a kalapját.

Szeptember elsején lenne 90 éves Kerecsényi Edit. Amikor azt írjuk: munkássága páratlan, az szó szerint értendõ. A hazai népi méhészkedés történetét is egyedül õ kutatta – ennek állít emléket a múzeumban május óta látható Dél-Zala, a méhek terített asztala címû kiállítás. Egy hónap múlva újabb jubileumi tárlat nyílik az Együtt Kiskanizsáért Egyesület és a múzeum szervezésében.

– A gyûjteményes fotókiállítás Kiskanizsa múltját mutatja be – bocsátja elõre Horváth Jánosné, az egyesület elnöke. – A tárlat javarészt a saját gyûjtésemen alapul, de lesz benne múzeumi anyag, és olyan is, amit Edit néni gyûjtött vagy fotózott. Emléke elõtt azzal a szakmaszeretettel adózunk, amellyel annak idején õ fertõzött meg bennünket.

Talán nem is sejtette Kerecsényi Edit, milyen mély benyomást tett a környezetére. Három évtizeden át igazgatta a múzeumot, számára a munkája volt az élete. Fáradhatatlanul járta a zalai, nyugdíjazása után pedig a hetési falvakat is. Egy lépést sem tett fényképezõgépe nélkül, még akkor sem, amikor baráti esküvõre volt hivatalos. Muzeológusként tekintetét a múlt felé fordította, néprajzosként azonban elõre látta a falvak pusztulását, így hát igyekezett mindent megmenteni és megõrizni az utókornak.

– Engem egy életre eljegyzett a néprajzzal – vallja Horváth Jánosné, aki még gimnazistaként ismerte meg a szakembert. – Eljött az iskolánkba, és biztatott bennünket, hogy írjunk dolgozatot a Helikoni Ünnepségekre. Ezután sem szakadt meg a kapcsolatom vele, ha Kiskanizsán dolgozott, segítettem az adatgyûjtés elõkészítésében, és sok gyûjtõmunkájában részt vehettem. Akkor még nem értettem, miért fotózza a tókákat vagy a szõlõhegyi pincék eresze alatt összegyûjtött venyigét – ma már világos, hogy ilyen felvételeket egyszerûen nem lehetne készíteni. Értékmentõ munkájának a kanizsaiak is sokat köszönhetnek. Ha õ nem lett volna, sokkal kevesebbet tudnánk a város történetérõl, nem is beszélve azokról az emlékmûvekrõl, amelyek kis híján áldozatául estek az ’50-es évek fémgyûjtési politikájának.

– A Deák téren látható turulmadár bronzból készült, és már a beolvasztásra várt, de a bátor gépgyári munkások fémforgács alá rejtették. Istók János alkotását aztán a legnagyobb titokban menekítette ki Edit néni – meséli Kunics Zsuzsanna történész.

– Egészen hasonlóan alakult Telcs Ede Deák Ferencet ábrázoló emléktáblájának a sorsa is. Egy másik alkalommal, amikor Edit néni látta, hogy a fémgyûjtõk még a Szentháromság-szobor királyi koronáit sem kímélik, a múzeum akkori karbantartójával egész egyszerûen leemelték a bronztáblát a Sugár úti gimnázium faláról az éjszaka leple alatt. Edit néni sokáig a múzeum pincéjében rejtegette, aztán amikor 1968 körül a város fotókat keresett, hogy azok alapján készítsen egy hasonmástáblát, Edit néni visszaadta az eredetit.

A múzeumigazgató mindent alárendelt a szakmájának, s ha úgy ítélte meg, nem nézett sem törvényt, sem tekintélyt, mondja Kunics Zsuzsanna. A házkutatások idején rontott filmekkel tévesztette meg a rendõröket, így maradhattak fenn az ’56-os diákfelvonulásról készített fotók, amiket a Vasemberház múzeumban õrzött „Vasember” cégérének a lábába dugott. Ebben az évben történt az is, hogy Csengery úti lakásuk padlásán bújtatta keszthelyi kollégáját, aki késõbb aztán Nyugatra menekült. Edit néni ezekben a viszontagságos idõkben harmadik gyermekét hordta a szíve alatt...

– Amit más muzeológus nem mert megtenni, azt Edit néni igen – veszi át a szót Száraz Csilla, a Thúry-múzeum igazgatója. – Például a ’60-as években osztályidegen családoktól is gyûjtött, aminek köszönhetõen olyan szép és egyedülálló a polgári gyûjteményünk, hogy már a Magyar Nemzeti Múzeum is kért tõlünk kölcsön tárgyakat.

Bármerre járt, bátorsága, elhivatottsága, kitartása és szenvedélyes szakmaszeretete miatt mindenütt tisztelték Kerecsényi Editet, még a legeldugottabb zsákfalvak lakói is. Kanizsán pedig kinevelte azt a közeget, amely szereti és õrzi a múlt tárgyiasult emlékeit. Munkássága a mai néprajzosok körében is jól ismert, hiszen nem egy tanulmánya a szakirodalom része. 2001-ben Nagykanizsa díszpolgára lett.

– Az intézményünk abból a szempontból is különleges, hogy más, múzeummal rendelkezõ városokhoz képest itt sokkal szélesebb az a réteg, amelyet érdekel a gyûjteményünk és annak sorsa. A mai napig járnak hozzánk a környékbeli falvakból olyanok, akik – az õ emléke elõtt is adózva – inkább a múzeumra bíznak egy-egy családi örökséget vagy padláson talált tárgyat, mielõtt végleg elkeveredne.

Kerecsényi Edit elévülhetetlen érdeme az is, hogy annak idején kezdeményezte a kanizsai vár ásatását. A régészeti leletek ma már jól ismert darabjai annak a múzeumi gyûjteménynek, amit az utolsó éves egyetemistaként igazgatóvá lett muzeológus tíz év alatt csaknem megötszörözött. A szakma képviselõi ezért úgy is emlékeznek rá, mint a múzeum igazi, korát meghaladó alapítójára.

Nemes Dóra

Õrzik emlékét. Kunics Zsuzsanna, Horváth Jánosné és Száraz Csilla (Fotó: Jancsi László)

Kerecsényi Edit mindenhová fényképezõgéppel ment