A csatát 1278 augusztusának végén, a Morva-folyó mellett vívták meg II. Ottokár cseh király hadai Habsburg Rudolf német-római császár és IV. (Kun) László magyar király seregei ellen. A magyar segítségnek köszönhetõen Rudolf gyõzedelmeskedett, és a csata döntõ jelentõségû lett: a Habsburgok ezzel a gyõzelemmel biztosították be uralmukat a késõbbi osztrák örökös tartományok felett, mely terület aztán a Habsburgok birodalmának alapjává vált.

Alig volt túl a Magyar Királyság a pusztító tatárjáráson, mikor IV. Béla magyar király és II. (Harcias) Frigyes osztrák herceg csapatai 1246. június 15-én összecsaptak a Lajta-folyó menti csatában, ahol az utóbbi uralkodó aratott gyõzelmet, ezért azonban az életével kellett fizetnie. Frigyes halálával kihalt a Babenberg-dinasztia, így a diadal nem a békétlenkedõ herceg álmainak megvalósulásához, hanem újabb háborúkhoz: az Árpádok és a cseh Premysl-uralkodóház rivalizálásához vezetett, amelynek célja a Babenberg-örökség, vagyis az osztrák tartományok megszerzése volt.Két évtizednyi harc és csatározás vette kezdetét a csehek és a magyarok között az osztrák hercegség megszerzéséért. A csatározásra pontot az 1260. július 12-én zajló elsõ morvamezei csata tett, ahol IV. Béla és fia, István herceg hadai vereséget szenvedtek II. Ottokár cseh király csapataitól, így az osztrák hercegi tartományokat, a stájer térséget végül a csehek szerezték meg. Azonban II. Ottokár a hirtelen szerzett hatalomtól megrészegülve nem kevesebbet tûzött ki következõ céljául, minthogy a Német-római Birodalom császári trónjára ülhessen. Azonban a birodalmi fejedelmek nem a rájuk is veszélyt jelentõ, egyre növekvõ hatalmat szerzõ cseh uralkodót, hanem az akkor még jelentéktelen Habsburg-dinasztiából származó Rudolfot választották meg német királlyá, amely trón megkaparintása elõfeltétele volt a császári korona megszerzésének, így II. Ottokár álmai ködbe veszni látszottak. 

Habsburg Rudolf megválasztását Ottokár egyszerûen nem volt hajlandó tudomásul venni, de mikor Rudolf szövetségre lépett a fiatal IV. (Kun) Lászlóval, a második államalapítónk, IV. Béla unokájával, akkor feleszmélt, és szervezni kezdett egy Rudolf elleni hadjáratot. Látszólag gyõztesen jöhetett volna ki egy háborúból, hiszen Habsburg Rudolf néhány ezer fõs haderõvel bírt csak, míg a magyarok földjét ekkortájt komoly belviszály dúlta, amit II. Ottokár ki is használt. A Kárpát-medencét uraló magyarság belviszályának oka a fõúri és bárói csoportok hatalomért való versengése volt, amelynek kiindulópontja IV. Béla és fia, V. István egymással való háborúskodásában keresendõ, amely belharcban jelentõsen megerõsödtek a Magyar Királyság fõúri csoportjai. Ahogy meghalt V. István, és trónra ülhetett fia, IV. László, évekig tartó csatározás vette kezdetét a magyar fõurak között. Csak néhány példa: Kõszegi Henrik 1273-ban még IV. László híveként gyilkolta meg Béla macsói herceget, a néhai IV. Béla másik unokáját, a következõ évben pedig már fogságba vetette az uralkodót és édesanyját, akiket aztán a Csákok szabadítottak ki.A belháború eközben mérhetetlen szenvedést okozott az országnak: míg 1273-ban a kunok fosztogatni kezdtek az Alföldön, azalatt II. Ottokár – kihasználva a helyzetet – megszállt több nyugat-magyarországi vármegyét is, a városok nagy része pedig a rivalizáló nagyurak prédájává lett. Veszprémet például a híres káptalani fõiskolájával együtt pusztították el a Csákok hadai, csak azért, mert egy ellenérdekû fõméltóság, Kõszegi Péter ült a veszprémi püspöki székben. Az egész országot feldúló klikkek egyébként a külpolitikában is eltérõ orientációt képviseltek, ugyanis a nyugaton kibontakozó Premysl Ottokár – Habsburg Rudolf vetélkedésben a Kõszegiek korábbi párfogójukat, II. Ottokárt, míg riválisaik az 1273-ban német királlyá választott I. Rudolfot támogatták.

1276-ban kitört a háború I. Rudolf és II. Ottokár között, mivel a Habsburg uralkodó szövetséget ajánlott a széttagoltságában is jelentõs katonai erõvel rendelkezõ Magyar Királyságnak. A megállapodásnak elengedhetetlen feltétele volt a fiatal magyar király, Kun László nagykorúvá nyilvánítása, amely aktusra az 1277. évi országgyûlésen került sor. A Rudolffal kötött szerzõdés jelentõs presztízst kölcsönzött a fiatal magyar királynak, így már minden készen állt a második morvamezei ütközetre, amelyet a következõ év nyarának végén vívtak meg. IV. László hatalmas seregével Pozsony térségében egyesült a német királyi csapatokkal, majd északi irányba, a Morva-folyó felé vonultak tovább. A magyar sereg magját a nehézpáncélos lovagok alkották, de jelentõs szerep jutott a még mindig nomád módon harcoló kun könnyûlovasoknak is. Ezeknek legfõbb fegyverük az íj és a szabja volt, míg fõ erõsségük a gyorsaság, amit könnyû fegyverzetüknek és apró termetû nomád lovaiknak köszönhettek. Rudolf mindössze 3 ezer – kopjával, lándzsával, pajzsokkal és kétkezes kardokkal felszerelt – lovaggal érkezett, így a cseh nehézlovasság fölényét nem tudták kiegyenlíteni. A két szövetséges külön mozgatta csapatait, seregük összlétszáma 23 ezer fõ körül mozgott, míg II. Ottokár cseh seregének létszáma 2-3 ezer katonával haladta túl a magyar és osztrák csapatokét.

A két sereg 1278. augusztus 26-án találkozott össze a Morva-folyó mellett.A szövetségesek balszárnyát Rudolf vezette, lovagjai élén II. Ottokárral nézett farkasszemet, míg a had gerincét a magyar nehézlovasság adta. A magyar lovagok elõtt, illetve IV. László jobb oldalát fedezve helyezkedtek el a kunok, míg az ekkor csupán 16 esztendõs magyar király pedig egy dombtetõrõl figyelte az eseményeket.II. Ottokár harcrendjének elsõ soraiban cseh és morva csapatok álltak, mögöttük számszeríjász zsoldosokkal. A másodikban brandenburgi nehézlovas egységek helyezkedtek el, a harmadikban pedig könnyûfegyverzetû sziléziai és lengyel csapatok.

A kunok kezdték meg a támadást, mert a tágas és nyílt terep kedvezett nomád taktikájuknak: folyamatos nyílzáporral árasztották el II. Ottokár hadának elsõ sorait. Ezek a folyamatos belövések rendre kiprovokálták a cseh lovagok rohamait, amelyek viszont nem érték el a gyors kunokat. Mikor a cseh nehézlovasok éppen elérték és legázolhatták volna õket, a kunok megfordultak, és az utolsó nyílzápor kilövése után futásnak eredtek. Így a csehek nehézlovasságának elsöprõ energiájú támadásai – a célpont folytonos eltûnése miatt – egymás után a semmibe vesztek, egyre jobban kifárasztva a cseh és morva lovagokat és hatalmas csatalovaikat. Ekkor kezdte meg a magyar nehézlovasság a támadását, szinte elsöpörve a kifáradt cseh és morva lovagokat. Itt jött el a csata legnehezebb pillanata a magyarok számára, hiszen szembetalálták magukat aII. Ottokár lovagjai mögött felsorakozott számszeríjászokkal, akik érzékeny veszteségeket okoztak ugyan a magyar nehézlovasságnak, de a rohamukat megállítani már nem tudták. A magyarok elsöprõ lendülete elsodorta az íjászokat és ezzel az egész cseh jobbszárnyat, majd elérte Ottokár táborát, sõt, megfutamították a lengyel zsoldosokat is. II. Ottokár és Habsburg Rudolf eközben egymással voltak elfoglalva. A cseh uralkodó sikeresen támadt Rudolfra, egyre jobban visszaszorítva arcvonalát. Ekkor tért vissza Ottokár táborából a gyõztes magyar sereg, amely oldalba kapta a Rudolfot egyre hátrébb szorító cseheket. A hadrend erre felbomlott, és futásnak eredt az egész cseh-morva had. A bátor II. Ottokár ekkor példát mutatva, egyedül rontott az ellenséges osztrák lovagok tömegének, hátha követik majd katonái, és ezzel megállíthatja fejvesztett menekülésüket. De a cseh had ekkora már teljesen felbomlott, a királyt még a testõrsége sem követte az öngyilkos rohamra, így II. Ottokárt pillanatok alatt lemészárolták Rudolf diadalittasan rohamozó osztrák lovagjai. Ezzel a gyõzelemmel kezdõdött a Habsburgok dinasztiájának felemelkedése.

Dr. Papp Attila