Miután 1476-ban Mátyás király elfoglalta Szabács várát, a törökök is bosszúra készülõdtek. Ismét Erdélyt választották célpontul: három év múlva, 1479-ben, Havasalföld felõl, Szeben – Gyulafehérvár irányába haladva törtek be portyacsapataik a Magyar Királyságba.

Erdély védelme Kinizsi Pál temesi gróf és Báthory István erdélyi vajda feladata volt, akik a veszedelem hírére gyülekeztették csapataikat, majd a török ellen vonultak. Addigra az oszmánok végigdúlták a Maros-völgyét. Felgyújtott falvak és felégetett, kifosztott mezõvárosok maradtak utánuk. A muszlim sereg minden málhaszekere csordultig meg volt már rakva a rabolt zsákmánnyal, mikor dél felé, a török területek irányába kanyarodtak. Több ezer fogoly szomorú menete is kísérte a Balkánra induló oszmán portyázókat.A török portyázó sereg vegyes összetételû volt: egy jó részük gyalogos aszabokból állt, akik szekercével, könnyû pajzsokkal és íjjal harcoltak. Az akindzsikbõlés lovas martalócokból álló könnyûlovasság fõként a portyázásban és rablásban jeleskedett: kopjával, bõrpajzsokkal és szablyákkal küzdött, ezeknél jobb harcértékkel rendelkeztek a lovas szpáhik, akik a török térség kisebb-nagyobb földbirtokosai közül kerültek ki. A velük szembenálló magyar sereg fõ ütõerejét a kisebb létszámú, de harcedzett nehézpáncélos lovasság adta. A hatalmas, páncélozott csatalovakon száguldó, tetõtõl-talpig vasba öltözött, hosszú, megvasalt kopjákkal és kétkezes pallossal ellátott nehézlovasságot szinte lehetetlen volt megállítani, de felszerelésük igen költséges volt. Emellett a magyar zsoldossereget vértekbe öltözött, hatalmas pajzsokkal és lándzsákkal ellátott nehézgyalogság, valamint számszeríjászok is kísérték.

Ali bég közel 20 ezer fõs, portyázó serege éppen Kenyérmezõnél táborozott, mikor az erdélyi vajda serege rátalált. A vajdának mindössze 7 ezer katonája volt, illetve Kenyérmezõ felé tartott Kinizsi 5 ezer fõs nehézlovassága is, azonban õk még látótávolságon kívül voltak. Az erdélyi sereg északi (jobb) szárnyán, egészen a Maros-folyó vonaláig oláh lovasság és szász gyalogság foglalta el helyét. A vajda seregének közepén helyezkedtek el a nehézlovasai, míg délen, a balszárny a bátor székely könnyûlovasságból állt. A szembenálló török sereg zömét az akindzsikbõl, szpáhikból, és martalócokból álló lovasság adta, míg a gyalogos aszabok– kiegészülve oláh gyalogsággal – a sok ezer keresztény foglyot és a temérdek összerabolt prédát õrizték.Báthory a lehetõ legtovább kivárt, hogy a beérkezõben lévõ Kinizsi minél közelebb legyen, mikor tombol a harc. Majd megfúvatta a harci kürtöket, és a magyar sereg megindult a török tábor irányába. Erre a török lovasság is vágtázásba kezdett, és a két sereg összecsapott. A vajda páncélos lovasságával az oszmánok derékhadát benyomta, és kissé vissza is vetette, de a fõként könnyûlovasságból álló szárnyai nem bírtak a túlerõvel, és lassan-lassan meghátráltak a törökök elõtt, akik túlnyargaltak rajtuk, és bekerítéssel fenyegették a magyar sereget.

Ebben a döntõ pillanatban érkezett meg Kenyérmezõ szélére Kinizsi, aki lovassága fáradtságával nem törõdve, azonnal rohamot vezényelt zsoldosainak. Öldöklõ küzdelem vette kezdetét, amelyben 10 ezer török veszett oda, de elesett a keresztény sereg majdnem fele is. Ali bég elfutott, a magyarok pedig levágták az oszmán tábort õrzõ aszabokat és oláh gyalogságot is, hogy kiszabadíthassák a rabláncra fûzött keresztényeket. A hatalmas vereség megingatta a Porta önbizalmát, de még négy teljes esztendõn át folyta harc Mátyás és az oszmánok között. Azután, 1483-ban több évtizednyi béke vette kezdetét, mert a Porta érezte: míg Mátyás a király, nem bírnak a Magyar Királysággal. Az alkalomra vártak, hogy egy gyenge uralkodó révén az ölükbe hulljon végre a Kárpát-medence. Számításuk beigazolódott: amit Mátyás felépített, azt a tehetségtelen király, II. Ulászló fokról-fokra rombolta le. A királyi tekintély meggyengült, a kincstár kiüresedett, és ismét a bárói csoportok versengtek a hatalomért. A Magyar Királyság komoly belsõ problémáit igazolta az 1514. évi parasztfelkelés, amelyet ugyan levertek a nagyurak, de a bajokat nem orvosolták. A török elleni, európai összefogási kísérletek kudarcot vallottak: az olaszokat, spanyolokat, franciákat, angolokat, németeket nem érdekelte a magyarok problémája, a skandináv országokat még kevésbé. Mikor 1516-ban a gyerek II. Lajos került a trónra, az egyre erõsödõ oszmánok is ráébredtek a Magyar Királyság rohamosan gyengülõ hatalmára. Egy évtized kellett csupán, hogy Szulejmán hadai Mohácsnál szétverjék a magyar erõket, és még két évtized, hogy elfoglalják Budát és három részre szakítsák királyságunkat, hogy az csak 150 év múltán szabaduljon meg az oszmán félhold árnyékától.

Dr. Papp Attila