Szent István királyunk személyérõl, illetve uralkodásáról augusztus 20-i állami ünnepünk alkalmával számtalan szó esett, s mint államalapító, a magyar, illetve az egyetemes történelem korszakalkotó jellemévé vált. Több mint ezer év távlatából azonban számunkra felbecsülhetetlen azon tevékenysége, melylyel egy, a kalandozásokkal éppen csak felhagyó néppel egy államot szárba szökkenthetett. Ehhez a felelõsségteljes próbálkozáshoz ugyanakkor megfelelõ alapok kellettek, s ezért sem véletlen, hogy már Géza fejedelem elkezdte a X. század második harmadában a betagozódó politikát.
Az õ idejében érkeztek a nyugati keresztény egyház által küldött elsõ térítõ szerzetesek a Kárpát-medencébe, s ezzel elkezdõdhetett a „rendezõdés” a keresztény kultúrkörû Európához, melynek híján a történelem tudományának jeles kutatói szerint maradása, pontosabban jövõje nem nagyon lehetett volna a magyar törzseknek. Fõképp a 962-ben császársággá szervezõdött Német-római Birodalom részérõl érzõdhetett a fenyegetettség, s ezért volt Géza idejében fontos, hogy a magyarság kifejezze, a keresztény Európához akar tartozni. Ennek egyik jele volt sok egyéb mellett, hogy a fejedelem építtetni kezdte a pannonhalmi apátságot. Ebben a korszakban, 970 körül született Géza és Sarolta gyermeke, Vajk, aki késõbb az István nevet a keresztségben a nagyobb István-legenda alapján Szent Adalbert prágai püspöktõl nyerte. Fia házastársául Géza a bajor hercegi udvarból a mélyen vallásos szellemben nevelkedett Gizellát választotta, ami aztán késõbb külpolitikai szempontból sem volt hátrányos. A nyugati határ mondhatni ezzel biztosítva lett, ráadásul Gizellával magyar földre érkeztek azok a német lovagok is, kiknek segítsége Istvánnak jól jött majd az elkövetkezendõ esztendõkben.
Géza fejedelem 997-ben bekövetkezett halála után a nomád keleti szokások alapján Koppány követelte magának a hatalmat, s ekkor élezõdött ki az István – Koppány szembenállás, melynek következményeként a somogyi vezér testét intõ, (még barbár) példaként Gyõr, Veszprém, Esztergom és Gyulafehérvár kapujára tûzték. A hatalmi ellentétek nagy részének „leszerelése” után Istvánt 1000 karácsonyán koronázták királlyá a II. Szilveszter pápától (vagy éppen III. Ottó császártól) kapott koronával. István politikai elõrelátásával és ügyességével a továbbiakban képes volt megõrizni országa függetlenségét, miközben állam-, és egyházszervezõ tevékenységét folytatta. Az egyes országrészek fokozatosan István kezében egyesültek, bár ehhez hozzátartozik, hogy nem egy esetben kellett ezért sereget gyûjtenie elsõ Árpád-házi uralkodónknak… Kiemelt figyelmet kapott aztán a püspökségek alapítása István részérõl, melynek nyomán a salzburgi, valamint a passaui német fõpapok hatáskörén kívül maradt a magyar egyház, hiszen Esztergom és Kalocsa az érseki rangot is elnyerte. Megszervezõdött frank mintára a vármegyék rendszere, mely évszázadokig a magyar területi és közigazgatási szervezõdés alapja maradt. A társadalmi rétegzõdés folyamata is elindult, s a berendezkedési piramis tetején a hatalmukat és befolyásukat az államszervezés után is megtartó nemzetségfõk, a beköltözött lovagok, a várispánok és a fõpapok álltak.
Legalább ennyire fontos volt Szent István király uralkodásában külpolitikája. A nyugati orientáltság már korábban hangsúlyt kapott mind az állam-, mind az egyházpolitikában. Német szövetségese erõs volt, a lengyel uralkodót, Boleszlávot sikerült megfékeznie, de nem lehetett figyelmen kívül hagyni a másik nagy birodalmat, Bizáncot sem. A bolgár állam 1018-as összeomlásakor már a görög császárnak, vagyis Bizáncnak is a szövetségese lett István. Ennek egyik „megpecsételését” jelentette, hogy örökösének, Imre hercegnek a bizánci hercegnõt választotta feleségül.  I. István politikájának az volt az egyik legzseniálisabban kivitelezett törekvése, hogy a nyugati és a keleti császárhoz is jó viszony fûzte, ami egyben azt is jelentette, hogy országán keresztül egyre inkább kiépülhettek a Szentföldre vezetõ zarándok- és kereskedelmi utak. A Kárpát-medencén átvezetõ egyik zarándoklat vezetõjeként maradt itt például a késõbbi Szent Gellért püspök, aki idõvel István legfõbb támaszává vált, s emellett fiának, Imrének is nevelõje lett.
    István az apja idejében indult átalakulási folyamatokat erõsítve gyakorlatilag betagolta országát Európába, amely ezzel a feudális fejlõdés útjára léphetett. Ez a lépcsõfok elkerülhetetlen volt a majdani további lépések megtételében, s a nyugati típusú kereszténység felvételével a magyarságot óvta meg attól, hogy az európai kereszténység összefoghasson ellene, s kivesse magából. Az elsõ királyunk által alapított monarchia szinte egy évezredig, vagyis 1918-ig fennmaradt, ugyanakkor ami a magyar állam felépítésében megnyugtatóan sikerült, az csupán félig sikerülhetett Szent István  számára a hatalom átörökítésének kérdésében.
    Mivel idén Szent Imre-év van, ezért sem lehet mellékes István utódláskérdése. Imre herceg (bár a különbözõ források több évszámra is hivatkoznak) ezer éve született, s az uralkodó egyetlen, a nagykorúságot megért fia volt. Az elsõ Árpád-házi uralkodónk benne méltó követõjét látta a legmagasabb államféfiúi szerepben, a trónörökös azonban egy vadkan vadászaton 1031-ben elhunyt. István még gyermeke életében (lényegében fiának iránymutatóként) megfogalmazta azon tételeit, hogy mik szükségeltetnek ahhoz, hogy a király jó uralkodó is legyen, igaz, mindezek mellett a legtöbbször idézett gondolata a latinból történt fordítás alapján így hangzik: „Mert az egynyelvû és egyszokású ország gyenge és esendõ”. Intelmei valóban az istváni elveket tükrözték az uralkodásról, melyben több tétel hatványozottan is kiemelt szerepet kapott. Az Intelmekben a katolikus hit megtartását, az egyházi rend tiszteletét hangsúlyozta, valamint az igazság, a türelem, a jámborság és a könyörületesség erényeinek gyakorlását tanácsolta. Továbbá fontosnak ítélte, hogy fia éljen harmonikusan a hatalmát támogató fõurakkal, fõpapokkal, ispánokkal, hiszen a gõgös, békétlen királyt elõbb-utóbb megbuktatják.
István az 1038-ban bekövetkezett halála elõtt végül nõvére fiát Orseolo Pétert jelölte utódjának, s az elsõ Árpád-házi uralkodónkat I. Szent László idején, 1083-ban avatták szentté. Gondolatai azonban örökérvényûek, s nem véletlenül ma is vezérlõelvként szolgálhatnak.
Polgár László

További hírek:

KULTÚRA ROVAT >>>