Hetvenhárom évvel ezelõtt, 1944 õszén, hacsak néhány hétre is, de ismét magyar föld lett szinte egész Erdély. A Vörös Hadsereg a Székelyföldön, az Úz völgyében 1944. augusztus 30-án érte el a királyi Magyarországot, azonban a trianoni Magyarország határát csak 3 héttel késõbb lépte át. Elsõként a szovjet 18. harckocsihadtest egységei értek magyar földre, Battonyánál és Csanádpalotánál, 1944. szeptember 24. napján. Eközben a magyar csapatok mélyen benyomultak Dél-Erdélybe, és néhány napig piros-fehér-zöld lobogót lengetett a szél még Arad tornyain is.

A Kárpátok felé elõretörõ szovjet csapatok 1944. július 22-én lendültek támadásba az 1. magyar hadsereg arcvonalán. A VII. hadtestünk védelmi sávjában indultak meg, és Otinyánál már az elsõ nap 8 km mélyen benyomták a 7. gyaloghadosztály védelmi vonalát. A szovjet megállíthatatlannak bizonyult, és nemsokára Konyev marsall csapatainak egy része már Gyeljatyinon át a Tatár-hágó felé igyekezett. A szovjetek július 25-én este értek Nadvornajára. Erre a magyar hadsereg-parancsnokság menekülõre fogta, Beregfy vezérezredes egészen Husztig vonta vissza a törzsszállását, tehát már a Kárpátokon belülre. A magyarok szerencséjére Konyev marsall Lvovot és a drogobicsi olajmezõket akarta elfoglalni, ezért a fõerõit a Kárpátoktól északra vetette be. Így az I. Ukrán Front balszárnyán lévõ 18. gárdahadsereg és 38. hadsereg megelégedett az 1. magyar hadsereg arcvonalának áttörésével. A magyar csapatok rendezték soraikat, és a 25. hadosztály fedezete mellett – amely elállta a Tatár-hágóhoz vezetõ mûutat, és hevesen ellenállt Gyeljatyin és Mikulina között – augusztus elsõ hetében a VI. hadtest, valamint a VII. hadtest több egysége is átjutott a Kárpátokon. A Vörös Hadsereg három hét múlva, Székelyföldön, az Úz völgyében érte el a királyi Magyarország határát. Mialatt az újonnan alakult román Sanatescu-kormány ultimátumban szólította fel a magyarokat a románoktól „elrabolt” Észak-Erdély kiürítésére, a román csapatok megkezdték a felvonulásukat. Marosvásárhely környékén, majd szeptember elsõ napján a Háromszék megyei Barót körzetében, két nap múlva pedig Sepsiszentgyörgy-Illyefalva vonalán nyomultak be reguláris román egységek magyar területekre. Ezeket a székely határõrség egységei és magyar népfelkelõk még visszaverték.

A román betörésre a 2. magyar hadsereg is támadásba lendült, és szeptember 5-én Kolozsvár térségében kezdte meg a harcot a románok ellen. A magyar csapatok nagyon keményen harcoltak, és mélyen benyomultak Dél-Erdélybe, céljuk a Déli-Kárpátok elérése, és a Kárpátok hágóinak birtokba vétele volt. A románokat mindenhol megfutamítottuk, szeptember 6-án honvédeink elértek az Aranyos folyóhoz, és átkelve rajta, több hídfõt is sikerült kialakítaniuk. Majd néhány nap alatt elértük a Maros vonalát: a távolban már jól kivehetõk voltak a Déli-Kárpátok fenséges vonulatai is. Veress Lajos vezérezredes, hadseregparancsnok 1944. szeptember 10. napján állította csak meg a Maroson már átkelt magyar csapatokat, és a Küküllõk térségében védelemre csoportosította át õket. Tette ezt azért, mert a Déli-Kárpátokon áthatolva, Orsova és Karánsebes között a 4. román hadsereg és a 2. Ukrán Front már beérkezõben volt. Az oroszok hatalmas túlerõvel: 40 lövészhadosztállyal, 3 harckocsi-, 2 gépesített-, és 3 lovashadtesttel, 750 páncélossal valamint több mint 10 ezer löveggel és aknavetõvel rendelkeztek. Ugyanezen a napon, a 7. tábori póthadosztályunkat szovjet páncélos támadás érte, a T–34-esek 5 kilométert vettették vissza a magyarokat, ezért Veress az arcvonalat nagyjából a Maros-Aranyos vonalra vette vissza. A következõ hetekben súlyos elhárító harcok folytak Torda térségében, ezek egészen október 8-áig elhúzódtak. Például szeptember 22-én, két magyar hadosztály 1200 halottat és sebesültet vesztett, a harcok terhét elsõsorban a 25. gyaloghadosztályunk, valamint a 2. páncélos hadosztályunk viselte.

Eközben a 3. magyar hadsereg Heszlényi József altábornagy parancsnoksága alatt alakult meg a Mezõségen, Makó és Gyula térségében gyülekeztek csapatai. 1944. szeptember 13-án indultak meg a magyar csapatok, és széles fronton benyomultak Dél-Erdélybe. Aradot pár nap alatt elfoglaltuk, Temesvárnál azonban már csak a város határáig jutottunk, ugyanis megindult a Vörös Hadsereg, és a derekasan verekedõ magyar csapatok lassú visszavonulásba kezdtek. Miközben szeptember 22-én a román-szovjet erõk visszafoglalták Aradot, Torda elõtt – német támogatással – megállítottuk a szovjetet. Ezalatt megkezdõdött Székelyföld kiürítése, és ezzel a Csíki-hegyekben már egy hónapja nagyon keményen harcoló székely határõrség is megkezdte a visszavonulást. Késõn, ugyanis sokukat bekerítették, Farkaslakán például 5 ezer határõr tette le a fegyvert. Temesvár alól is vissza kellet vonulnia a magyar erõknek, a VIII. hadtestünk pedig 1944. október 6-áig tudta tartani a Szeged-Békéscsaba-Nagyvárad vasútvonalat. Ekkorra a román-szovjet erõk több helyen átkeltek az Aranyos folyón és október 6-án, súlyos utcai harcok után elfoglalták Tordát is. A magyarok megkezdték az általános visszavonulást, Kolozsvár 1944. október 10-én került kiürítésre, és néhány nap múlva elveszett Erdély – ismét… 

Dr. Papp Attila