Titánia, a tündérkirálynõ; Eliza Doolittle és Sarah Bernhardt – csak néhány ikonikus szerep Vári Éva repertoárjából. A Kossuth- és Jászai-díjas színmûvész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja március végén jelentette be, hogy – egyelõre – abbahagyja színészi pályafutását. Szülõvárosa, Nagykanizsa közönségétõl a Rose címû monodrámával búcsúzott el.

– Martin Sherman 1999-es színmûvének fõszereplõje egy Ukrajnában született, zsidó származású asszony. A történet szerint Rose süvét ül – a zsidó hagyományoknak megfelelõen gyászol –, s közben az életérõl mesél. Bõ másfél órás, 36 oldalnyi monológ vár Önre, hogyan telnek az elõadás elõtti utolsó percek?

– Sok-sok izgalommal. Már önmagában az is elég fárasztó, ha egyhuzamban ennyit kell beszélni, de ez a történet nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is megterhelõ. Civil lélekkel egyszerûen nem lehet elmondani. Utoljára áprilisban játszottam ezt a szerepet, utána egész nyáron lázban tartott a gondolat, hogy a darabot még egyszer, Nagykanizsán is elõ kell adnom.

– A mostani díszlet nagyon egyszerû, egyetlen padból áll, ezzel szemben az elõadás eredeti változatában Rose szobája volt a helyszín. A darabot látva az ember akaratlanul is elgondolkodik azon, mennyi dráma szorulhat négy fal közé, amirõl a szomszédok mit sem sejtenek.

– Rose sok mindenen ment keresztül. A történet szerint nyolcvan éves, tehát a két világháború között született - az õ élete majdnem teljesen lefedi a 20. századot. Sok öröm és sok gyötrelem jutott neki, de az a fajta ember, aki minden áron élni akar. Ez az élni akarás pedig arra tanít, hogy mindig elõre kell tekinteni, és a rosszat hátra hagyni – ehhez persze azért nem árt némi empátia és humorérzék.

– Egyszer, egy Önrõl készült portréfilmben azt mondta, nem lehet a körülményekre fogni, kinek hogyan alakul az élete. Mi a helyzet Rose-zal, akinek a sorsát megpecsételi a származása és a zsidóüldözés?

– Ha a történelem felõl közelítjük meg a kérdést, minden súlyos körülménynek számít. Hol háborúk, hol személyes tragédiák kavarják fel az ember életét. Pedig alapvetõen nem kellene sok a boldogsághoz: együtt lenni a családdal, nagyokat sétálni, csokoládétortát enni – de a történelem mindig közbeszól, sokszor olyan döntésekkel, amiket a fejünk felett hoznak meg. Nagyon sok erõ és élni akarás kell ahhoz, hogy ezeket a viharokat átvészeljük.

– Egy monodráma, a jellegébõl adódóan, talán az átlagosnál több színészi szabadságnak enged teret. A Rose-t 2002-ben mutatta be a Budapesti Kamaraszínház, a címszerepet akkor is Ön alakította. Az eltelt idõben mennyit változott a fõhõs?

– Ahogy az élet alakítja, formálja a színészt, úgy vele együtt változik a szerepe is – ehhez nem kell, hogy évek teljenek el, már hónapról hónapra is adódhatnak eltérések, persze, a színdarab kötöttsége mellett. Sok múlt azon is, milyen testi-lelki állapotban voltam az elõadás napján, de azt mindig szem elõtt tartottam, hogy a szerepemet teljes átéléssel játsszam, hogy a darab lényege ne változzon.

– A kanizsai elõadás azért is különleges, mert ezzel búcsúzik az itteni közönségtõl. Milyen tervei vannak a következõ idõszakra?

– Elõször is szeretném kialudni magam, utána pedig minél többet utazni. Úgy érzem, az élet eddig csak elszaladt mellettem: 18 éves korom óta a színpadon vagyok, 59 éve folyamatosan játszom. Szóval az idén elhatároztam, hogy abbahagyom a színészetet – persze soha nem szabad azt mondani, hogy soha. Ki tudja, egy év vagy akár pár hónap múlva mit fogok a gondolni? A pályatársak azt mondják, úgysem bírom majd sokáig a színpad nélkül – ha így lesz, akkor visszatérek, de most egyelõre úgy érzem, meg kell állnom. Pihenésre van szükségem, és arra, hogy új impulzusok érjenek. A pályámat illetõen nincs hiányérzet bennem: csodás szerepekben teljesedhettem ki, mindenféle mûfajban.

– Valahányszor Nagykanizsán lépett fel, mindig hangsúlyozta, szívesen tér ide vissza. Milyen emlékeket õriz a szülõvárosáról?

– Amikor ide jövök, mindig jobban dobog a szívem, de az is igaz, hogy szinte alig ismerek rá a városra, olyan sokat változott! Például a Kórház utcai szülõház ma már nincs is meg. Ha az újságban vagy a tévében Kanizsáról van szó, mindig odafigyelek, mert – bár 18 éves koromban Kaposvárra költöztem – még mindig kötõdöm a gyerekkorom és a diákéveim színhelyéhez.

– Sokan tudják Önrõl, mennyire szeret olvasni. Egyszer azt nyilatkozta, a színészi pálya elõtt még azt is fontolgatta, hogy könyvtáros lesz, mert falta a könyveket. Mit olvasott utoljára?

– Mostanában Ljudmila Ulickaja könyveit szeretem. Ami eddig megjelent tõle magyarul, azt én mind olvastam, úgyhogy másoknak is bátran ajánlom.

Nemes Dóra