Ismét õsz van, ismét közeledik október, a nemzeti ünnepünkkel a forradalmárok tiszteletére. Október 23-án, évrõl-évre az 1956-os magyar szabadságharcosokra emlékezünk. Ez így is van rendjén, de kevesen tudják, hogy 96 évvel ezelõtt, 1921. október 23-án is a magyar függetlenség megvédéséért harcoltak elõdeink. Ugyanis IV. Károly, Habsburg uralkodó ezen a napon szenvedett vereséget Horthy csapataitól Budaörsnél, és ezzel a vereségével foszlottak szerte végleg a magyar Szent Koronáról szövögetett királyi álmai. Ezalatt, Bethlen István ravaszságának köszönhetõen körvonalazódni látszottak a Sopron és térsége hovatartozásáról szóló népszavazás kiírásának részletei is.

A Dunántúlon már 1920 szeptemberében érezhetõ volt – még az újjáalakult nemzeti hadsereg alakulatai között is – az egyre erõsödõ királypárti hangulat. Ezért Sréter tábornok, honvédelmi miniszter rendeletben adta tudtul a magyar hadseregnek: aki IV. Károly vagy más királyjelölt érdekében agitál vagy toboroz, lázadónak minõsül. A rendeleti úton való fenyegetettség is hasztalan volt, ugyanis még a hírhedt, késõbb „fehérterroristának” minõsített Ostenburg-különítmény is a király pártjára állt. Az egyre növekvõ támogatottságát látva, IV. Károly 1921 márciusában lépett elõször színre. Azonban, ekkor még Horthy rábeszélésének, és nem mellesleg a kisantant katonai fenyegetésének hatására visszakozott, és elhagyta Magyarországot. Az elsõ királypuccs után Teleki Pál kormányának mennie kellett, és a helyét Bethlen István kabinetje foglalta el a konszolidáció befejezésének programjával. Bethlen igazi államférfi volt: rájött, hogy az új, nyugati típusú, polgári berendezkedésû Magyarország belsõ rendjének végleges megteremtéséhez a királykérdés megoldásán, és a fehérterrorista különítmények felszámolásán keresztül vezet az út. Ehhez teremtett kitûnõ alkalmat a második, immár fegyveres királypuccs, és a fegyveres különítményesek további, dunántúli garázdálkodása is. A királypártiak szervezkedésének élén egy Lehár nevû ezredes és az Ostenburg-különítmény állt. Megkezdõdött a katonai elõkészítés, amely Sopron és Szombathely környékére összpontosult elsõsorban. Eközben, 1921. július 26-ig kellett volna kiürítenünk Sopront és környékét, amelyet még az 1919. november 10. napi, saint-germaini békeszerzõdés ítélt Ausztriának. A kiürítést Bethlen a jugoszlávok Baranyából való kivonásához kötötte, és ezzel sikerült idõt nyernie. Ahogy augusztusban megkezdték a kivonulást a szerbek, mi is kivontuk reguláris csapatainkat Burgenlandból, miközben a Prónay- és Héjjas-féle magyar szabadcsapatok rögtön kitöltötték a keletkezõ „ûrt”, Ostenburg pedig Sopronba vonult be embereivel. Prónay olyannyira túlzásba vitte a kormány titkos jóváhagyásával véghezvitt akcióját, hogy 1921. október 4-én „Lajtabánság” néven önálló tartományt hozott létre. Bethlen terve sikerült, az antant hatalmak jóváhagyásával Velencében ült össze a magyar és osztrák fél a helyzet tisztázására. Ennek volt köszönhetõ, hogy az 1921. október 11-én kezdõdött tárgyalások két nap múlva eredményre vezettek, és Bethlen vállalta Burgenland magyar szabadcsapatoktól való megtisztítását, cserébe viszont Sopron hovatartozásáról népszavazás dönthetett.

Ebben a zûrzavaros helyzetben látta ismét elérkezetnek az idõt IV. Károly, és 1921. október 21-én, kísérete élén bevonult Sopronba. Még aznap ellenkormány megalakításához fogott, és Rakovszky Istvánt kormányfõvé, míg Lehárt honvédelmi miniszterré nevezte ki. Ostenburg – akit a király ezredesé léptetett elõ, és aki tudta, hogy a Habsburgok végleges trónfosztása után Bethlen és Horthy következõ lépése a különítmények felszámolása lesz – zászlóalj erõsségû csapatával csatlakozott a királyhoz, és ugyanígy tett a szombathelyi katonai körzet is. Így a királynak immár több ezer ember, két huszárosztály és két üteg állt a rendelkezésére. IV. Károly október 22-én, 4 vonatszerelvénnyel indult el Gyõr felé. Az elsõ órák sikereket hoztak, hiszen puskalövés nélkül esküdött neki hûséget a gyõri, majd a komáromi és a tatai helyõrség is. Ezalatt a fõvárosban összeült a minisztertanács, Horthy pedig megbízta Nagy Pál tábornokot az ellenállás megszervezésével. Az antant is értesült IV. Károly akciójáról, és még október 22-én délelõtt, követei útján tiltakozott a restaurációs kísérlet ellen Bánffy Miklós külügyminiszternél. Ugyanígy tettek a kisantant megbízottai is. Horthy futárt küldött a király elé tárgyalást kérve tõle, de az hajthatatlan maradt, és csapatai élén akart bevonulni Budapestre. Nap közben azonban a katonai helyzet megváltozott, ugyanis további csapatok nem álltak át a király oldalára, viszont a két harcedzett különítményes, Héjjas és Prónay is a kormányzó mellé állt, és a király hátát fenyegette. Ugyanekkor a fõvárost védõ egységek – hat század, két üteg és egy lovasszázad – a Budakeszi-Törökbálint-Budaörs-Nagytétény vonalra sorakoztak fel.

A király 8 zászlóaljjal és 6 ágyús üteggel október 23-án hajnalban ért Budaörs alá. Gömbös Gyula egyetemistákból álló csoportja reggel csatlakozott a védõkhöz, majd a királyi csapatok (Ostenburg csendõrei) feltûnése után heves tûzharc kezdõdött. A budapesti helyõrség lassú visszavonulásba kezdett a királyi csapatok elõl, azok pedig elfoglalták Budaörsöt, és Kelenföld felé vonultak tovább. Horthy idõnyerés végett tárgyalásokba bocsátkozott, miközben csapatai Szegedrõl, Debrecenbõl, Pécsrõl és Eger irányából is a fõváros alá értek. Október 23-ának estéjére az erõviszonyok megváltoztak, majd a túlerõbe került királyellenes csapatok másnap hajnalban megkezdték IV. Károly egységeinek bekerítését. A király visszavonulásba kezdett, de a gyõri helyõrség is elpártolt tõle, és elzárta a visszavonulása útját. A király így kénytelen volt megadni magát, majd lefogták és Tihanyba vitték. Az egynapos, budaörsi csata mérlege: 17 halott és 60 sebesült. IV. Károlyt az antant képviselõi Madeira szigetére kísérték, majd a nemzetgyûlés 1921. november 6. napján kimondta a Habsburg-ház trónfosztását a királyság, mint államforma fenntartása mellett. 1921 decemberében Sopron lett az ország leghûségesebb városa, majd néhány hónap múlva felszámolták a szabadcsapatokat is.

Dr. Papp Attila