A kapcabetyár (futóbetyár) olyan hitvány rosszfiú volt, akit a többi betyár sem becsült semmire, mert csupán kisstílû bûncselekményeket, lopásokat hajtott végre. Farkas Jancsit az utolsó alföldi kapcabetyárnak titulálták, aki az 1880-as években „betyárkodott”, és bár nevét nem tartották olyan nagyra, mint Rózsa Sándorét vagy Bogár Imréét, mégis hírhedté vált a Dél-Alföldön.

Farkas Jancsi Hódmezõvásárhelyen született 1838-ban. A Ráday-kort követõen, az 1880-as években tevékenykedett. Néhányan kapcabetyárnak nevezték, néhány forrás viszont kocsin járó, igazságszeretõ zsiványnak említi, aki idejének nagy részében békés polgárként élt. Az 1892-es csendõrségi zsebkönyvben a következõket írták róla: „Farkas János hódmezõvásárhelyi lakos földmûves, ki gaztetteinek túlnyomó részét ezen törvényhatósági joggal felruházott város területén végezte, valamint hogy czinkosainak legtöbbje is, bár összeköttetései minden irányban voltak, ezen említett területrõl verõdött össze. A bûnkrónikában szomorú hirhedtségre vergõdött ezen gonosztevõ egyesítette magában a paraszt furfangot a félmûvelt ember ravaszságával, a zsebtolvaj ügyességét a hamiskártyás agyafurtságával, a rablóvezér elszánt bátorságát még a nép által is megvetett kapczabetyár piszkos jellemével; egyesülve volt benne a rabló, gyilkos, útonálló, betörõ, tolvaj a legaljasabb mértékben, minden pillanatban készen a legcsekélyebb okból is embervért ontani, nem vetve meg a leghitványabb zsákmányt, hogy bírvágyát, kapzsiságát kielégítse, de nem rettenve vissza a, legnagyobb szabású, legvakmerõbb vállalattól sem. Állandó lakhelye Hódmezõvásárhely lévén, szabad óráiban kávéházakba, vendéglõkbe járt, hírlapokat olvasott, szeretõket tartott, bordélyházakban dõzsölt és paraszt hiuságánál fogva sok aranygyürût, vastag, - nyakban függõ - arany óralánczot és arany órát viselt. Ezen gonosztevõ termetre nézve alacsony, vézna volt, teljesen vagyontalan és a földmûves osztályhoz tartozott, azonban mindég posztóruhában járt.”

Hírhedté válása 1885 végére tehetõ: Farkas János 1885. november 11. napján a kakasszéki erdõnél, az utána nyomozó két orosházi csendõrnek elõször megadta magát, majd megszökött elõlük. Az õt üldözõ egyik csendõrt, Mankó Györgyöt aztán agyonlõtte menekülése közben, legalábbis az ügyészségi vád szerint. Ugyanis késõbb elfogták, de bizonyítékok hiányában kénytelen volt a Gyulai Törvényszék felmenteni. Az elkövetkezõ években elsõsorban betörések és lopások terhelték a számláját, ekkortájt már egy bandát szervezve „tevékenykedett”. Farkas Róza, Süle Sándor, Szabó Kata, Szabó Erzsébet, Szabó Mari, na meg persze a bandavezér Farkas Jancsi mindent elvittek, amit csak lehetett: mézet, szalonnát, sonkát, kolbászt és egyéb húsárut, ágynemûket, ruhaféléket, kéziszerszámokat, használati tárgyakat. Emellett, elõszeretettel próbálkoztak „mackós” bûntettek elkövetésével is, hiszen a korszakban, ezekben a pénzszekrényekben tárolták a forgalomban lévõ készpénz többségét. Ekkortájt a Wertheim-pénzszekrények voltak a leginkább használatosak: a 19. század végének legmodernebb páncélszekrényei voltak. Elõször 1885-ben próbálkoztak Derékegyházán,ahol a gróf Károlyi uradalom gazdasági irodáját törték fel, de nem boldogultak a „mackóval”. Néhány évvel késõbb, 1889. március 18-án Reisinger Gyula hódmezõvásárhelyi lakos házát ásták ki, és még ugyanebben az évben a szegedi Bach-féle gõzmalom pénztárába is betörtek, de mindkét alkalommal üres kézzel távoztak a helyszínrõl, mert nem tudták feltörni a páncélt. Aztán „igyekezetüket” végül siker koronázta: 1889. december 22-én,a korábbi kudarcokból okulva, egyszerûen ellopták a Wertheim pénzszekrényt abból a szegedi boltból, ahova éjnek-évadján behatoltak. A magukkal vitt pénzszekrényben 500 forint készpénz, 18 ezer forintnyi értékpapír és egy igencsak értékes arany karperec is volt, amelyet három gyémántkõ is díszített.

A bandát végül 1890-ben számolta fel Tyll László csendõr fõhadnagy és csapata, de a vezér ismét kereket oldott. Végül a nagy ellenfél, a Wertheim pénzszekrény lett a veszte: 1891. február 11-én éjjel ismeretlenek törtek be a békéscsabai adóhivatalba és ott a két Wertheim páncélszekrény egyikét megpróbálták feltörni. Tyll csendõr fõhadnagy rögtön Farkasra gyanakodott, és a „forrónyomos” kutakodása hamar eredményt is hozott. A csendõrök kiderítették, hogy a lopási kísérlet elõtti éjszakán idegenek szálltak meg Schwarz Jónás vendégfogadójában. Egy ottani szemtanú elmondása alapján azonosították a rablókat: Farkas Jancsit, valamint Nemes Nagy Pál, Nemes Nagy Péter és Becski István kisteleki lakosokat.

Ezek után a fõhadnagy a következõ parancsot adta a kisteleki csendõrõrs parancsnokának,Hefner Jakab õrmesternek: „Nemes Nagy Antal (Nemes Nagy Pál öccse) és Becski István már többször fenyített hírhedt közveszélyes gonosztevõket óvatosan a legéberebb figyelemmel kísérni, házukat, lakásuk tájékát szigorúan felügyelni és minden feltûnés mellõzésével õket örökös felügyelet alatt [kell] tartani.”Ennek hamarosan meg is lett az eredménye, ugyanis Nemes Nagy Antal Kistelek melletti, pusztai csárdájában 1891. február 26-án sikerült kézre keríteni Nemes Nagy és Becski mellett Farkas Jancsit is. A vásárhelyi betyárt egy évtizednyi börtönre ítélték. A Farkas-banda 41 bûncselekményt követett el, amellyel összesen 29 ezer forintos kárt okozott, ami akkortájt hatalmas összeg volt. Szabadulása után Hódmezõvásárhelyen élt a Kistópart utcában és állandó vendége volt az állomás melletti Török vendéglõnek. Nõtlen, mogorva, magának való ember lett belõle, legalábbis így jellemezték azok, akik ismerték.Az utolsó híres alföldi betyár 1924-ben, jószágkupecként halt meg, amit megírt a Pesti Napló is (LXXV. évfolyam 148. szám). Szenti Tibor néprajzkutató így írt az utolsó, alföldi kapcabetyárról: „Betyárkodó magatartása a XX. században már anakronisztikus jelenség volt. A romantikus betyárkorszak vele végleg lezárult.”

Dr. Papp Attila

Felhasznált irodalom:

Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág. In: A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 53-54. Gyula, 1964.

Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv. Méry Ratio, Somorja-Budapest, 2009.

Szenti Tibor: Betyártörténetek. Máyer nyomda és könyvkiadó, Budapest, 1999.

Zsebkönyv a Magyar Királyi Csendõrség számára. 1892. Franklin társulat, Budapest, 1892.