Hiába múlt el azóta majd fél évezred, mikor a törökök közel százezer katonával a kicsiny kõszegi vár ostromának kezdtek, mert a várvédõ Jurisich Miklós kapitány és magyar katonái hõstettét azóta sem felejtette el a történelem. Négyszáznyolcvanöt évvel ezelõtt, 1532. augusztus 5-én kezdte meg I. Szulejmán szultán Kõszeg várának ostromát, melyet Jurisich Miklós kapitány – a majdnem százszoros túlerõvel szemben – 25 napon át hõsiesen védelmezett.

Míg a mohácsi csatavesztés után Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János a magyar királyi trónért vetélkedtek, addig Szulejmán ismét felkészítette hadait, és az 1529-es év során megostromolta Bécset, kis híján elfoglalva a császári dinasztia székhelyét.Ferdinánd a következõ esztendõben mindenáron igyekezett békét kötni a Szapolyai pártjára álló,ravasz szultánnal, ám a Porta rendre olyan követeléseket támasztott – az egész Magyar Királyság feletti hûbéri uralmat, valamint a keleti osztrák tartományokat az Alpok lábáig, illetve Bécset is –, amelyet a Habsburg uralkodó nem tudott elfogadni. Szulejmán Bécs sikertelen ostroma után két esztendõvel ismét hatalmas sereget gyûjtött, és megindult a Balkánon át az Alpok irányába: fõ célja ismét Bécs megostromlása és elfoglalása volt. Az oszmán szultán Ibrahim nagyvezér kíséretében, 1532 tavaszán indult útnak körülbelül 100 ezer fõs seregével: szpáhik, janicsárok, akindzsik, aszabok, lovas martalócok, és egyéb rabló, fosztogató közel-keleti népek, valamint tatár segédcsapatok alkották a hatalmas hadat.A török szultán a korabeli Európa legerõsebb falromboló tüzérségét is magával vitte: a híres falcon-ágyúkat és a rettegett oszmán ostromágyúkat.

Azonban valami történhetett 1532 nyarán, mikor I. Szulejmán Magyarországra ért, hiszen a törökök nem a Duna vonalát követve, a széles, part menti hadiutakon vonultak tovább Bécs irányába, hanem valamilyen, máig rejtélyes okból úgy döntöttek, hogy keresztülvágnak a Dunántúlon. Nem tudni, hogy a szultán és Ibrahim nagyvezér le szerette volna rövidíteni az útvonalat, vagy jobb élelmiszer-ellátást remélt hadainak a dunántúli vármegyéken keresztülhaladva, de az biztos, hogy hetek, hónapok teltek el, mire keresztülvágtak a sûrû erdõkkel borított, de csak keskeny, nem nagy hadseregeknek való utakkal rendelkezõ Baranya, Somogy, Zala és Vas megyék térségén. 1532. augusztus 5-én közelítették meg az osztrák területekhez közeli Kõszeg várát. Tulajdonképpen ekkorra Szulejmánnak jelentõsen lecsökkentek esélyei arra nézve, hogy sikerrel foghasson Bécs ostromához. Habsburg Ferdinánd 1532 nyarán jelentõs keresztény erõket tudott a késõbbi „császárváros” alá csoportosítani: ugyanis a közeledõ veszély láttán – és nem mellesleg a magyarság mohácsi tragédiájából okulva – bátyja, V. Károly német-római császár, valamint a német rendek kiegyeztek egymással, akiknek jóváhagyásával 100 ezer keresztény zsoldos indult meg Bécs felé. Ehhez a hatalmas haderõ útba indításához az is hozzásegítette V. Károlyt, hogy nagy ellenfelét, a franciákat sikerült kiszorítania Itália földjérõl, és a szintén általa uralt spanyol trón is egyre biztosabb támaszt adott neki, hiszen a spanyol nehézgályák egyre-másra hordták haza az „Öreg Kontinensre” az amerikai aranyat. A nyár közepére a keresztény hadak elérték a Habsburgok székhelyét, és azon túlhaladva, Bécsújhely térségében táboroztak le. Azonban a birodalom császárát kötötte az egyezség, miszerint a birodalmi csapatokat nem viheti ki a német-római császárság határain kívülre, így Kõszeg sorsa megpecsételõdni látszott.

A történészek többsége úgy véli, hogy Szulejmán, mikor tudomást szerzett arról, hogy az övével megegyezõ nagyságú, de ütõképesebb keresztény haderõ megelõzte, letett Bécs elfoglalásáról, és azért fogott a kicsiny Kõszeg ostromához, hogy ott „elidõzve” találjon okot arra, hogy miért nem vonul majd tovább Bécs alá – megõrizve így tekintélyét és legyõzhetetlenségének hírét. Valójában nem volt esélye a hatalmas város ostromára, hiszen az óriási birodalmi sereg valószínûleg szétverte volna a fegyelmezetlenebb oszmán haderõt.A várat ebben az idõben a horvát származású Jurisich Miklós védte, aki már I. Miksa német-római császár, majd utódja, V. Károly, illetve Habsburg Ferdinánd számára is gyakran tett hasznos szolgálatokat, és elkötelezett Habsburg-párti fõúr volt. Harcolt többek között az itáliai háborúban, majd horvátországi bán lett, miközben számos isztambuli diplomáciai küldetést is végrehajtott, vagyis eléggé kiismerhette már a törökök ravaszságát. Kõszeg Jurisich Miklós személyes tulajdona volt, amit a kapitány mindössze 46 katona, illetve a török közeledtére a környezõ falvakból bemenekülõ, körülbelül 700 paraszt segítségével igyekezett megvédeni.

Az ostrom rögvest I. Szulejmán megérkezése után, 1532. augusztus 5-én megkezdõdött. Elõször a tüzérség fogott hozzá: a teljesen körülvett várat a topcsik négy oldalról kezdték el törni és rombolni az ostromágyúkkal, melyek napokig ontották a tüzet Kõszeg kicsiny várára. Ibrahim nagyvezér egy hét múlva, augusztus 13-án vezényelt a janicsároknak elõször rohamot, amelyet a magyar védõk elõbb muskétatûzzel, majd szívós ellenállásukkal vertek vissza. Ezután a török aknászok, a lagumbzsik következtek, és több föld alatti alagutat is ástak a várfalak irányába. Azonban ezt a védõk kifigyelték, és ellenaknákat ástak, majd összecsaptak a föld alatt közeledõ oszmánokkal. Ennek köszönhetõen csak egyetlen török aknászcsapat érte el úgy a falakat, hogy nem fedezték fel, és nem ütöttek rajta, de ez is elég volt ahhoz, hogy a felrobbantott akna (lõporos hordó) egy több méteres falszakaszt leromboljon. A rést a robbantás után megostromolták a janicsárok, de a magyarok újra visszaverték õket. Ezután Ibrahim nagyvezér, a környezõ erdõkbõl hozatott fából felépíttetett néhány ostromtornyot, amelyet azonban a magyarok felgyújtottak, mikor a falak közelébe tolták õket.Azonban a maroknyi védõsereg folyamatosan fogyott, és a nehezen megközelíthetõ vár jól védhetõsége ellenére mindenki tudta, érezte: hamarosan eljön a vég, a rohamozó törökök tízezreinek egyszerûen képtelenség tovább ellenállni. Szulejmán 1532. augusztus 27-én rendelte el az általános rohamot, amely még éjjel is folytatódott, és másnapra Kõszeg tornyaira mind lófarkas zászlót tûztek a törökök, a védõk pedig a belsõ várba szorultak vissza.

A belsõ vár elleni általános rohamot másnapra tûzték ki, de a szultán – szintén nem tudni, mi okból – augusztus 29-én nem a janicsárok ezreit, hanem egy követséget küldött a várba: ha Jurisich Miklós beleegyezik a lófarkas lobogó belsõ vártoronyra való kitûzésébe – tehát a várat jelképesen átadja a törököknek –, Kõszeg a kezén maradhat. Miután Jurisichnak a háromhetes harc után alig 200 kardforgató embere maradt, elfogadta Szulejmán ajánlatát, így a törökök az oszmán lobogók kitûzése után, délelõtt11 órakor elvonultak a vár alól. Ennek emlékére szólalnak meg Kõszegen mind a mai napig dél elõtt egy órával a harangok.Így a törökök 1532-ben nem tudták elfoglalni Bécset, ahogy késõbb sem, sõt, a Kárpát-medencébõl való kiszorulásuk is Bécshez köthetõ: 1683-ban egy újabb sikertelen ostrom után lendültek a keresztény erõk támadásba, és ûzték vissza néhány év alatt a Balkánra az akkor már hanyatlófélben lévõ Oszmán Birodalom katonáit. Addig azonban még 150 esztendõnek kellett eltelnie, ami a magyarságnak állandó harcról, az ország három részre szakításáról, rengeteg szenvedésrõl, és pusztításról: de ezalatt, tulajdonképpen Európa nyugati felének megvédésérõl szólt…

Dr. Papp Attila