Azt hiszem, elmondhatom, hogy mindnyájan meglepõdötten és kicsit irigykedve néztünk osztálytársunkra, Hederics Fannira, mikor egy álmos, kedd reggeli osztályfõnöki órán tudatta velünk a hírt: jövõre az észak-amerikai Oregon államban, Roseburgban folytatja majd tanulmányait. Kínálkozott a lehetõség, õ pedig örömmel elfogadta, hiszen – ahogy említette – világot szeretne látni, s ami a legfõbb, angolul megtanulni. Augusztus közepén repülte át a tengert, azóta folyamatosan várjuk róla az új híreket. Nagyon megörültem, mikor az interneten keresztül fel tudtam vele venni a kapcsolatot és röviden meginterjúvolni.

– Mesélj kicsit a „kezdetekrõl”! Hogy jött a kiutazás ötlete?
– A bátyámtól származott, aki egy teljes évet töltött Új-Zélandon. Gyönyörû élményekkel gazdagodva jött haza, és folyékonyan beszélte az angolt, amit nagyon megirigyeltem tõle. Rájöttem, hogy engem is érdekelnek az idegen kultúrák, emberek. Csak biztatni tudott, hogy legyek bátor, ne szalasszam el a lehetõséget, mert ilyen nem adódik többször az életben.

– Talán mai világunkban kicsit nevetségesnek tûnik a kérdés, de miért éppen Amerika?
– Mindenképp angol nyelvterületre akartam menni, Új-Zélandon és Ausztrálián gondolkoztam még, s végül sikerült meghoznom a döntést. Bele akartam csöppenni ebbe a világba, részese akartam lenni, hiszen ma minden Amerikáról szól: itt készül a legtöbb film, innen indulnak útjukra a különféle divatirányzatok, s nem utolsósorban gyönyörû hely. Ha van valahol közepe a világnak, akkor az csakis itt lehet. New Yorkot és Washingtont látni kell, a filmvászon egyiket sem tudja hûen visszaadni. Ezenkívül voltam még Philadelphiában, Bostonban és Oregon államban a Crater- és Diamond-tavaknál, mindegyik lenyûgözött.
– Akkor már valamelyest sikerült megismerned a helyet, ahol élsz… de mit éreztél akkor, mikor leszálltál a géprõl?
– Annyi érzés egyszerre még sohasem kavargott bennem. Mindenekelõtt fáradt voltam, máris éreztem az idõeltolódást és az elõttem húzódó sok-sok idõt a hazautazásig, a családom viszontlátásáig, akiktõl nemrég búcsúztam el… Egyedül voltam, senkinek sem mondhattam, hogy „szia, magyar vagyok és öt perce érkeztem, segítenél?”, hanem rögtön angolul kellett fogalmaznom, ami ebben a lelkiállapotban nem volt egyszerû. Ezenkívül nagyon izgatott voltam, mert minden olyan másnak tûnt…
– Például?
– Az emberek, ahogy kinéztek, beszéltek, mozogtak, a házak, hogy olyan amerikai méretet öltöttek, az utcák, ahogy ott magasodtak és kavarogtak elõttem…
– Féltél?
– Ezt az egyet nem éreztem. Csak szokatlan volt. Fogalmam sem volt, mi fog történni velem öt perc múlva, de ez akkor, mikor már ott voltam, valahogy nem ijesztett meg. Inkább csak furcsa volt az egész, de nyomaszott is a sok új dolog, és ami a legjobban, hogy egyedül kell majd megoldanom mindent…
– De azóta…
– Azóta az egész világ fenekestül felfordult, és olyan dolgok történtek velem, amikre akkor még gondolni sem mertem. Nagyon jól belejöttem a beszédbe, olyannyira, hogy most már egészen furcsa újra magyar mondatokat alkotnom. Ami talán a legmeglepõbb, hogy gyakran angolul is álmodom. Egyre több barátot szerzek; sokat járunk ide-oda iskolán kívül, legjobban a bálokat szeretjük. Rendszeresen sportolok; benne vagyok az iskola úszócsapatában és teniszezem. Hetente két-három versenyen is részt veszek.
– Akkor látom, nem unatkozol… Hogy telik egy napod?
– Hatkor már fel kell kelnem, mert itt az iskola háromnegyed nyolckor kezdõdik. Az órák ötven, a szünetek ötpercesek. A tantárgyak teljesen mások, mint Magyarországon: rengeteg van belõlük és a 2-3 kötelezõn kívül mindenkinek választania kell néhányat, amit a legjobban szeretne tanulni. Nekem három kötelezõm van: angol, közgazdaságtan és amerikai történelem (ez utóbbit nagyon szeretem), ezenkívül fölvettem a fõzést, a weight traininget, az algebrát és a forensicst, ami magyarul igazságtant jelent. Szerencsére nem fogom megunni õket, a következõ félévben ugyanis új tárgyaim lesznek. Az ebédszünet huszonöt perces, az utolsó órának kettõ óra negyvenkor van vége. Ezután iskolabusszal megyek az uszodába, ahol általában egy órát úszom. Innen a fogadócsaládom visz haza; meleg vacsora vár rám, ami után vagy otthon töltjük az est hátralévõ részét, vagy elmegyünk valahova. Tizenegy körül fekszem le.
– Tehát nem bántad meg, hogy kiutaztál.
– Ellenkezõleg! Kétlem, hogy az élet adna még egy ilyen fantasztikus lehetõséget, mint amilyet most kaptam. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy lehetõvé tették ezt nekem, és persze nagyon hiányoznak õk is, a barátaim is. Mindenkit szeretettel üdvözlök!
Csejtei Dóra