Zentán született, és sokáig Bácska térségében betyárkodott. Ezután áttelepült a Dél-Alföldre, majd a Kiskunság, végül a Dunántúl zsiványok által leginkább kedvelt része, a Balaton-felvidék következett, mígnem õérte is eljött a kaszás a Bakony sûrû erdeiben, éppen 130 esztendõvel ezelõtt. Kevesen tudják, de Renkó Kálmán és bandája még itt, Dél-Zalában és Észak-Somogyban – Rédics, Pusztamagyaród, Miháld, Gyékényes – is fosztogatott. Renkó és csapata túlélték Ráday Gedeon királyi biztos leszámolását a betyárokkal, mégis, a 19. század végén felállított, jól szervezett és jól felszerelt csendõrség rövid idõn belül felszámolta a bandát: ekkor már 144 bûntett és 18 börtönben eltöltött esztendõ volt a zentai betyár mögött…

Renkó Kálmán Zentán született 1827-ben. Apja fakereskedõ volt, õt magát pedig a korabeli lapok jó kiállású, jóképû és eszes betyárként emlegették:„Renkó maga egyike volt a legrokonszenvesebb alakoknak. Magas, daliás alakja, göndör fekete haja, gyönyörû arca megvesztegették a szemet. Zentai születésû volt, s minthogy gyerekkorában nem tanult, írni-olvasni nem tanult meg, de természetes esze, értelmes elõadása mindenkit meglepett.” „És ebben a szép külsõben teljesen elvadult kedély, szilaj és féktelen jellem lakott, mely 12 éven át folyvást csak egy irányban, a gonosz tettekre való hajlamban gyarapodott.”(Budapesti Hirlap,XIV. évfolyam 170. szám valamint Budapesti Hirlap, 1887. október 11.). Renkó az 1850-es évek második felében lépett a bûn útjára, mikor tehenek ellopásának vádjával került tömlöcbe. Nem bírta a rabságot, és megszökött. Bár az állatok ellopását végül nem tudták rábizonítani, a zentai betyár elbújdosott, és hamar egy betyárbandában találta magát. Nem kellett sok idõ ahhoz, hogy a furfangos és bátor rosszfiú saját rablóbandát alapítson, amelyben szerb és román bûnözõk is megfordultak: elsõsorban Bácska vidékét tartották rettegésben. De mint a betyárok többsége, csak a jómódúakra vadásztak, a szegénynépet nem bántották. Amit raboltak, azt a „könnyen jött, könnyen megy” felfogásával gyorsan el is verték: lányokra, borra, hatalmas lakomákra és muzsikára.

Az 1869 és 1873 között mûködõ, Ráday Gedeon vezette szegedi királyi biztosság idején csaptak le elõször a Bácskát rettegésben tartó Renkó-féle bandára: 1869 májusában maga a betyárcsapat vezére is tömlöcbe került, miután Temerinben kézre kerítették. Tizenöt esztendõn át raboskodott, majd az utolsó évekre a jó magaviseletû rabot átszállították Kishartára, ahol sokkal emberségesebbek voltak a fogvatartás körülményei, mint egy várbörtön tömlöcében. Az egyre közeledõ szabadulása ellenére, 1887. július 31-én két társával, Oroszlán Palival és Szántó Istvánnal együtt megszökött a kishartai intézetbõl.Átkeltek a Dunán, majd Szántó István szülõföldje felé, Somogy megye déli részére mentek rabolni és fosztogatni, innen pedig északi irányba indultak. Például 1887 nyarának végén Gyékényesen törtek be Unger Herman kereskedõhöz: több száz forintot, pipákat, szivarokat és fegyvereket zsákmányoltak.Itt egy újabb bujkáló betyár, Márton Vendel is csatlakozott hozzájuk, és ekkor elkövettek egy nagy felháborodást keltõ gyilkosságot. A volt csendõr, Rácz József erdõõr felfedezte a sûrûben bujkáló betyárbandát, de szerencsétlenségére Renkóék is észrevették és elfogták, majdpedig több lövéssel, hidegvérrel kivégezték.

A zentai betyár raboskodásának hosszú évei alatt a rendfenntartás alaposan megváltozott a Magyar Királyságban. Felállították a csendõrséget, amely klasszisokkal jobb és eredményesebb volt, mint a pandúrok, poroszlók, vagy Ráday Gedeon különítménye. A mozgósított somogyi és zalai csendõrség nagy erõkkel vetette magát a Renkó-féle bûnbanda után, és augusztus 29-én meg is lepték a mulatozó társaságot a miháldi szõlõhegyen. Tûzharc alakult ki, de a három szökött haramiának sikerült elmenekülnie, az utóbb csatlakozott Márton Vendelt és egy ötödik cinkostársat, Nagy Józsefet viszont elfogták. A betyárok a sûrû erdõségekkel, így persze jó búvóhellyel kecsegtetõ Veszprém vármegye irányába igyekeztek, miközben újabb bûncselekményeket követtek el: szeptember 5-én kirabolták a rédicsi plébánost, néhány nappal késõbb pedig a pusztamagyaródi Horvát Török Józsefet. Innen a „magyar tenger” déli partja felé vették az irányt, és Mernye környékén fosztogattak. Sikerült megkerülniük a Balatont, és elérni a Bakonyt. A zalai csendõrszázados, Keresztury Sándor parancsnoksága alatt közel 120 csendõrt vontak össze, akik veszprémi csendõrtisztekkel kiegészülve kezdték meg a Veszprémtõl nyugati irányban fekvõ szentgáli erdõk átfésülését. Renkóék folyamatos mozgásban voltak, Úrkút felé igyekeztek.

A csendõrök 1887. október 1. napjának délutánján fedezték fel a három betyárt az úrkúti erdõ szélén: Stubán György csendõrõrvezetõ látta meg elõször a felfegyverzett gonosztevõket, mintegy 50-60 lépésnyi távolságra, amit azonnal jelentett Dombrádi Nagy Gyula századosnak, majd Németh Gábor csendõrrel együtt a betyárokra lõtt. Renkó Kálmánék különválva próbáltak kereket oldani, mindhiába. Renkót egy tisztáson kerítették be és lõtték agyon, míg Szántó Istvánt is több találat érte.Súlyosan megsebesülve rogyott össze, de még felült, és az odaérkezõ Szilágyi Gergely csendõr hadnagynak könyörgött, hogy lõje fõbe: végül erre nem került sor, mert néhány perc múlva kilehelte a lelkét. A harmadik betyárnak, Oroszlán Palinak majdnem sikerült kereket oldania, de aztán beleszaladt a csata helyszínét megkerülõ, és így Oroszlán menekülési útvonalát elálló Ádám József ispán és csendõrszakaszának csatárláncába. A rablót Veszprémbe szállították, ahol hamarosan kihallgatták, õ pedig minden korábbi tettüket lelkiismeretesen bevallotta. Halott társait másnap, a boncolásuk után Úrkúton, az egész lakosság jelenléte mellett temették el. Így ért véget Renkó Kálmán élete, és a zentai betyár halálával leáldozott annak a „klasszikus” betyárvilágnak is, amely majd egy évszázadon keresztül tartotta rettegésben a Magyar Királyság jó néhány vármegyéjét.

Dr. Papp Attila

Felhasznált irodalom:

Preszly Lóránd: A csendõrség úttörõi. Budapesti Hírlap nyomdája, Budapest, 1926.

Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv.Méry Ratio, Somorja-Budapest, 2009.

Veszprémi Független Hirlap. VII. évf. 47. szám (1887. október 3.)