Február 23-án, kedden 17.30-kor a Könyvtár lesz a helyszíne a kommunizmus áldozatairól való megemlékezésnek. A Nagykanizsai Polgári Egyesület vendége Balás Piri László lesz. Õ adja át a díjait annak középiskolás vetélkedõnek, mely a még megtekinthetõ Márai Sándor kamara kiállításhoz kapcsolódik. Mit érdemes tudni a Történelmi Igazságtétel Bizottság alelnökérõl?

Balás Piri László 1935. július 19-én született Budapesten. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti piaristáknál, Sárospatakon és a budapesti József Attila Gimnáziumban végezte. Orvosnak készült, végül azonban a gyógyszerész karon kötött ki. Közben gyárban dolgozott, és gyógyszerésztechnikusi oklevelet szerzett. 1956-ban tagja lett az egyetemi nemzetõrségnek. Mint önéletrajzában fogalmaz: nem túl jelentõs forradalmi tevékenysége miatt „a Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésért” elítélték. Két és fél évet töltött börtönben. Kiszabadulása után segédmunkás, kocsikísérõ, betanított munkás, üdülõgondnok, szórakoztató zenész (dobos, énekes), majd könyvterjesztõ. 1988 óta jelentek meg szórványosan írásai. Dokumentumkötetének címe: Emberek fehérben 1956.

– Amikor börtönbõl történt szabadulása után nem folytathatta egyetemi tanulmányait, segédmunkásként dolgozott, nem merült föl Önben, nem volt jó ötlet röplapot osztogatni a forradalom elsõ évfordulóján? Egyáltalán, hogy nem kellett volna részt vennie a forradalomban? Megérte-e? – kérdezte nemrég tõle a riporter egy mûsorban. Balás Piri László így felelt: – Ellenkezõleg, én röstelltem, hogy olyan keveset sikerült csinálnom ’56-ban. Mert hiába próbáltam én eldobni a Molotov-koktélt, nem tudtam elég messzire eldobni. Széles a Múzeum körút, és nem sikerült. Szóval nem az jut eszembe, hogy semmit sem kellett volna csinálni, hanem hogy többet kellett volna tenni. 1956-ban a sokszorosan egymásnak uszított, megalázott és kifosztott népbõl szinte napok alatt újra nemzet lett. Nemcsak valami ellen harcoltunk, hanem valamiért. Volt arra elképzelés, hogy mit kezdjünk a kivívott szabadsággal. Az egymásra uszításnak persze hagyományai voltak a 20. században. Mindig volt egy célpont, akibe jó volt belerúgni. Gondoljunk a zsidókra, a kulákokra… ’56-ban mindez az érzület eltûnt. Minden faluban volt pár ember, akit legszívesebben agyonütöttek volna, és egy pofon nem csattant el. Hány ilyen forradalom volt a világon? Nagyon bölcsek voltak a megválasztott vezetõk. Az úgy volt, hogy összegyûlt a tömeg és megválasztották a falu új vezetését. Tekintélyes, becsületes emberek kerültek be. Elsõ dolguk volt, hogy megvédték a párttitkárt, és olyan jól elvezették községüket egészen addig, amíg vissza nem tértek azok, akiket megvédtek. Akik borzasztó bosszút álltak rajtuk. Éppen azért, mert kiderült, hogy rájuk hallgat a nép. Vidéken annyi minden történt, amirõl mi Pesten nem tudunk…
P.J.