A közvélekedésben gyakran és széles körben szóbeszéd tárgya a pártok egymáshoz való viszonya, pozicionálásuk alakulása, érintkezésük és kommunikációjuk stílusa. Ebben kulcsszerepet játszik a hatalom megtartása vagy megszerzése. Ehhez elengedhetetlen a választási többség bizalmának elérése. E többségért folyó öldöklõ harcban a pártok nem kímélik egymást. Ennek vagyunk a szem- és fültanúi. Nem kímélnek minket, választókat sem.

Már hosszú hónapok óta benne élünk a lopakodó, egyre kíméletlenebb kampányban. Eddig még a pártok nem tiszteltek meg bennünket programjaikkal. Óvatosak, rejtik elõlünk terveiket, elképzeléseiket. Jelezve ezzel, hogy másfajta kampánnyal állunk szemben, mint az eddigiek voltak. Ez a rejtõzködés és hallgatás gyanús, félõ, hogy a végén nagyon is beszédes lesz. Viszont szenvedõ alanyai vagyunk a politikai kultúra és etika hiányának, az alantas módszerek és eszközök alkalmazásának. Egymás sértegetése, vádolása, annulálásának kísérlete olyan dimenziókba emelkedett, amely már sérti a választók többségének a felnõtt társadalom nagy részének méltóságát. Mindez elérte a közvélekedés ingerküszöbét és egyre szélesebb körben hangzik el az ítélet. E szerint egyik párt sem különb a másiknál. Csak az egyik gyõzelme biztos tudatában határozottabban vádol, a másik tétován. Az egyik bírja az egyes hatalmi ágak áttételes és finoman hangolt közremûködését, a másik nem. A közvélekedés ítélete és annak hangszerelése azt sejteti velünk, hogy ez a kommunikációs stratégia, mely szerint csak a másik párt vádolása, ugyanakkor saját sorsaik minden gyanú alól való felmentése a közvéleményben nem talál termékeny talajra. Január 28-án hivatalosan is megtudtuk az államfõtõl azt – ami tõle már korábban kiszivárgott – amiben már korábban is biztosak voltunk, hogy április 11-én és 25-én parlamenti választások lesznek. Azon nyomban a pártok reagálásával megkezdõdött hivatalosan is a kampány. A pártok élet- és munkakörülményeinket közvetlenül érintõ programjaik továbbra sem ismertek, fedve vannak. Az ellenzéki párt a gyõzelem biztos tudatában nem mondja el, hogy mit tartogat számukra. A renitenskedõ politikusait meg azonnal leinti. Pontosan mérlegeli meddig, és hogyan lehet fenntartani a gyõztes mítoszát konkrét programjának nyilvánossága nélkül. Az MSZP is ebben a kontextusban mérlegeli programjának nyilvánosságát a kármentés maximalizálására törekedve. Ne legyenek illúzióink, mind a két párt mindent latba vet, offenzívebb lesz stílusuk. Mind a két párt megélte már a hatalom mámorát, édes ízét, kellemes zamatát, ezért érte nem sajnálnak sem pénzt, sem paripát. Attól tartok, hogy számukra a cél szentesíti az eszközt kétes jelszava lesz az elfogadhatóbb.
A két rendszerváltó párt az MDF, SZDSZ. A veszett fejsze nyele után kapkodva, a többszöri osztódás után valamiféle választási együttmûködés, közös listaállítás, alkalmi koalíció összetákolásán fáradozik. Ha ebbõl lesz is valami, vélhetõen tiszavirág életû lehet csak. Annyi sebet ejtettek már egymáson, alapvetésük annyira eltávolodott, hogy ma még nem létezik az a kötõanyag, amely tartóssá tenné menetelésüket ugyanazon az úton. Arra talán elég lehet, hogy néhány lejárt szavatosságú megélhetési politikust átmentsen az új parlamentbe.
Az élet részben a szétzilálódó politikai struktúrák laza talaján életre hívott új politikai kreációkat. A Jobbik a két nagy párt versengése miatt keletkezett politikai résbe hatolva ezt a jobboldal rovására tágítva talajt fogott. Rendet, közbiztonságot ígér, egyes programpontjait tekintve a szocializmus visszaállítását, a kapitalizmus annulálását, a külföldi tõke kiebrudalását vizionálja. A másik némi öröm is lehetne az ürömben. LMP – Legyen Más a Politika – civil szervezõdés, amennyiben ezt a másságot a kongresszus deklarálta volna. Ezzel szemben a híradások szerint céljaként az országon ülõ demokratikus kartell megbontását, a politika megkövesedett korrupt és megalázó játékszabályainak felrúgását jelöli meg, a politika ellenében demonstrálja céljait, mely megfoghatatlan és értelmezhetetlen a választók többsége számára.
Nem a teljesség igényével vázolt bonyolult politikai konstelláció és helyenként annak bizarr díszletei beárnyékolják a hivatalosan is beindult választási kampányt.
A közvélekedés elkönyvelte magának, hogy minden párt közvetve vagy közvetlenül érintett a gazdasági és politikai korrupció által. Létezésükhöz pénz kell, sok pénz. Mivel nálunk mindig kampány van, nekik mindig sok pénz kell. Nem ok nélkül való, hogy a pártok eddig többször is nekirugaszkodtak, hogy költségvetési támogatásukat újra törvényben szabályozzák. Új egyezség nem született. Ennek vélhetõen egyszerû, ugyanakkor bonyolult oka is van. Annyi támogatást, amennyit a pártok most részben törvényellenesen mûködésre és kampányra fordítanak, és a jövõben is legalább enynyit költeni szeretnének, törvényesíteni nem merik, félve a közfelháborodástól. Ezt a közvélekedés mint elfogadhatatlant, kényszerû rezignáltsággal veszi tudomásul.
E sorok írásakor, mint ahogy már utaltam rá, a pártok részletes programja még nem ismert, rejtve tartják, és számukra a legmegfelelõbb pillanatot lesik. Ennélfogva a választóknak nincsenek megbízható tájékozódópontjaik. Nem tudják mérlegelni a pártok várható haladási irányvonalát. Az ország sorsát, benne a választókat elkerülhetetlenül érintõ intézkedések – melyek áldozatvállalást is igényelnek – sorozatát nem ismerik. Mert hogy áldozatvállalás nélkül az ország kilábalása a bajokból nem megy, az több, mint garantálható. Vannak viszont rejtõzködõ politikusok, rejtett programokkal. Némi ízelítõt kapunk a kiszivárogtatásokból, elszólásokból. Az ellenzéki oldalon: a svéd nyugdíjmodell mínusz 500 milliárddal, az ingatlanadó jobb elõkészítésének késõbbi bevezetése, a pedagógustársadalom iskolán kívülrõl való értékelõ minõsítése, az alkalmatlanok eltanácsolása a pályáról. A kiszivárogtatókat kíméletlen gyorsasággal elnémították. A még kormányzó párt miniszterelnök-jelöltje részérõl bizonyos programpontok deklaráltan ismertté váltak. A nyugdíjas társadalom némi megnyugtatására, az ígérgetés gyanúját is magára vállalva oda- és visszasétálva hallgatóságuk körében meghirdetett néhány pont: az egyik a korrekciós nyugdíjkiegészítõ program folytatását, a másik a méltányossági nyugdíj intézményének további fenntartását, a harmadik a házastárs elhalálozása esetén a kegyeleti segély bevezetését ígéri. Azt is jelzik, hogy a két nagy pártnál a célkeresztben a nyugdíjasok vannak, mint már annyiszor. Ez is jelzi, hogy a megnyilatkozások nem ugyanazt a tartalmat és viszonyulást közvetítik a nyugdíjas társadalom számára. Mind a két párt kitüntetett figyelmének akár örülhetnénk is, ha örömünk maradandó is lehetne. Tapasztalatból tudjuk, ha baj van – nálunk, pedig gyakran van baj – minket érintenek elsõk között is az áldozatvállalás kényszerû intézkedései.
A közvélemény kutatások jelzik az ellenzéki párt meggyõzõ fölényét. A párt ennél is többet akar. Széles körben mélyreható változásokat akar, de ennek tartalmát homály fedi. A még kormányzó párt, ha hitét visszanyeri, és nem adja meg magát, ebbe még beleszólhat. A meggyõzõ fölény kialakulásához három dolog alapvetõen hozzájárult. Az egyik: a koalíciós kormány az SZDSZ túszaként gyenge teljesítményt nyújtott. Reform lépéseinek többsége zátonyra futott, befogadásukra a társadalom nem volt felkészülve a tempó is gyorsabb volt a lehetségesnél. A kormány mûködése során több hibát vétett. A kormány jelentõs menynyiségû eredményeit nem tudta hitelt érdemlõen és meggyõzõen kommunikálni. A második a kormányt folyamatosan minden lépésében és kezdeményezésében akadályozó ellenzék magatartására. Minden társadalmi ellenkezés és tiltakozás élére és mögé állt. Az ellenzéki pártnak mindent tagadó és mindennek az ellenkezõjét állító kommunikációja, mindent lehengerlõ politikai stratégiája lett. A harmadik a pénzügyi és gazdasági válság hatása. A Bajnai-kormány a szükséges és lehetséges lépéseket haladéktalanul elindította. Az ellenzék – talán Európában egyedülállóan – ezeket sem támogatta. A nemzetközi pénzintézetek, köztük az ország hitelezõi a gazdasági elemzõk a kormány válságkezelõ tevékenységét eredményesnek, helyenként példaértékûnek minõsítették. Az ország elkerülte a legrosszabbat. Az új kormánynak sok mindenben szembe kell néznie korábbi önmagával. A kormányzás nyomasztó súlya és felelõssége alatt elkerülhetetlenül több olyan intézkedést kell hoznia, melyeket az eddigi kormánytól megtagadott. A további konszolidációt elérni a társadalom újabb áldozatvállalása nélkül aligha lehetséges. Egy megosztott erõsen polarizálódott társadalomban nem lesz egyszerû a felfokozott várakozásnak megfelelni, hacsak nincs a tarsolyban csodaszer.
Mózes Pál
nyugalmazott tanácselnök