75. születésnapja alkalmából rendezett irodalmi esten köszöntötték a Liszói Faluház színháztermében Fa Ede költõt. Ezt a nevet, mint a Liszói Gyuricza Józsefet õ adta magának. Vargovics József néven anyakönyvezték, a Szasza pedig amolyan melléknév, így ismerik Liszóban is. Minden találkozásunk alkalmával van új mondanivalója a világról.

– Hogy él, hol él? Tudom, könyvek környezetében.
– A Teleki úton egy kis viskóban, nyomor szinten, de nem ez számít. A húsz négyzetmétert könyvek ezrei töltik meg. Egy fekvõhely és egy szûk út található a könyvek között, de még asztal sincs, mert nem férne el. Naponta kiterítek 30-40 könyvet, gyorsan átfutom azt, ami érdekel belõlük, aztán elindul az örvény.

– Miért komorak a versei?
– A katasztrófák korát éljük, hazudni nem szabad. Itt ezekben a versekben a remény felé mozdulnak az örvények. Kétségbeesett küzdelem, de eltitkolni az emberek elõl a katasztrófákat nem szabad. Igazat kell mondanunk. Érzelmileg is igazat kell mondanunk azzal, hogy bizony átérezzük ennek az egésznek a pokoliságát, ördögiségét, amerre a modern civilizáció elindult, mert sajnos ez tévút.
– Van-e a költõnek, a költészetnek napjainkban felelõssége?
– Annyi felelõssége van, hogy a kora színvonalán gondolkodjon, és nyelvileg is valósítsa meg azt. Nem megyünk azzal semmire, ha a régi lineáris gondolkodáshoz visszatérünk. Akár Petõfihez, vagy akár a Nyugathoz. Az semmi. Meg kell találunk korunk nyelvét. Korunk nyelve pedig nem lehet más, csak drámai. Itt csak drámai hangon lehet kifejezni a kornak a lényegét. Érzelmileg is, tartalmilag is.
– A gyereknevelésnél viszont nagy szükségünk van Petõfire.
– Kitûnõ költõ volt Petõfi a maga korában. Nem arról van szó, hogy Petõfivel valami bajunk van. Õ nem is tudhatott volna bonyolultabban gondolkodni, mint ahogy a kora gondolkodott. Én is szeretem a verseit, de ez nem a mi korunk. A mi korunk ezerszer bonyolultabb.
– Az Öcsi levele nyugatról mit üzen nekünk?
– Egy torokszorító részlet a jövõrõl. Ironikus hangvétellel az ellen akar küzdeni, hogy a múltból õrizzük meg, amit lehet. Látszólag ellenkezõen szólva arról, amit gondolok. „Nekem ne dörögjön, csattogjon, balsorsról a dob és cintányér. Legjobb egy roncsországot, kihaló népet elfeledni.
– A Himnusznak itt milyen szerepet szánt?
– A mostani fiatal már nem fogja azt átérezni, amit mi. Neki a haza ott van, ahol jólét van, ahol a karrierje kibontakozhat, ahol boldog. Ez a fajta kötõdés lassan megszûnik a globalizált Földön. Ez ellen viszont próbálok küzdeni iróniával, szenvedve, könnyezve, ugyanakkor nevetve is.
– De mit lehet tenni? Azt is mondhatjuk, ma ez van! De nem jó, hogy így van! Ahogyan leírja, úgy tûnik, mintha igenelné ezt az állapotot.
– Ez az irónia lényege. Az irónia állítása látszólagos! Az örvény sodorja a lelket. Eljutottam odáig, hogy tudok újat mondani, valami mást. Nem a mi testünk, nem a mi agyunk szüli a gondolatokat, hanem benn vagyunk a vákuumóceánban, és az örvénylik bennünk. „Mi közöm a romvárak csontvázaihoz.” Minden szó a helyén van. Nem én írom a szavakat. Szinte látom, ahogy elidegenedik tõlem a szöveg, mintha más írta volna. Különben is más írja. Az örvényben valakik „súgják”. Ne gondoljuk, amikor valami jót ír az ember, hogy ez én egóm mûve! Dehogy az én egómé, mindenkié! Azért szól talán mindenkihez. Ezek a gondolatok is mindenkié kell, hogy legyenek bizonyos mértékben, mert sokan gondolkodnak így. A fogyasztói társadalomnak az a fontos, hogy az emberek bódítsák magukat, hogy élvezzék az életet, amíg lehet. Én azt mondom, ne bódítsuk magunkat, hanem mentsük, ami menthetõ. Föl kell készíteni az embereket a katasztrófára – a túlélés érdekében. Engem az öregség sem tudott eddig lerombolni, olyan géneket örököltem. Öregapám 97 évesen szalonnát evett. Teljesen annak a mása vagyok. Úgy érzem most a legfrissebb az agyam. Igaz, én nem eszek semmilyen húsfélét, hanem kását, gyümölcsöt, ennek köszönhetem, hogy ilyen mozgékony vagyok. Legalább tízkötetnyi verset írtam eddig. Új mûvemben Z. Soós Istvánt, Magyarország egyik legbonyolultabb festõjét akarom megismertetni. Mûveinek minden motívumát megfejtettem. Ugyanezt teszem a verseknél. A modern szemiotika eszközeivel próbálom a versek titkait megfejteni a Kanizsai Antológiában. Egy nap alatt megírok 40-50 verset, de eldobom, mert mit is kezdhetnék velük? A Japán Magyar Intézet pályázatára küldtem be ezekben a napokban haikukat mind a négy nevemen. A pályázat megadott témája a hegy volt. Imádom a hegyeket, a hegyek szerelmese vagyok.
Szinte belsõ gyönyörûséget érez az ember egy-egy versének olvasásakor, vagy éppen megszólal fejében a zene, egy Bach fúga örvénylõ hangja. Az õsi hit, a panteizmus megfogalmazása lelhetõ fel például az egyik részletben:

„Mikor szem nélkül látok
kõ mögött egység-hegyet:
más-létben fölébredek.

Három kiterjedésben
Botolva, negyediket
Nagy szárnyként kifeszítem.

Aki sziklákban sziklán
Túl a Teljesre látott
Bolygók ezrén: AZ vagyok…

– Ezekben, akárcsak a szabad szonettekben egy teljesen új modellt dolgoztam ki. A Tavaszi örvény-szonett gondolatai kikötnek a reménynél. A szavak végsõ kérdése, a Szimfonikus szonett napjaink aktuális kérdéseit szûri át és teszi verssé filozofikus szavakban, képzetekben.

Vargovics József egy sajátos, „faedei” univerzumot teremtett maga körül, a könyvekkel teli alig pár négyzetcentiméteres szabad léptékû szobájában. Ha vele beszélünk, lényegtelenné válik számunkra a puritán környezete, ahol még arra sincs hely, hogy leüljünk valahova. Ede rákapcsolódik arra a hatalmas nooszférára, amely létezik, de csak azokban mûködik, akik teljesen túllépnek saját magukon, saját egójukon, az elmén, a tudaton. Ezzel küszködik õ is, amikor megszólal fejében a haikuk finom elmosódó zenéje, akár egy Claude Debussy-mû…
Bakonyi Erzsébet