Amikor a Brit- és Külföldi Biblia-társulat 1898-ban, Budapesten kiadta az Új Testamentomot Károli Gáspár fordításában, már nem élt az a Jókuthy János, akirõl október 23-án teret neveztek el a Fejér megyei Mezõszilason. A zsoltár megsárgult két utolsó lapja családi adatokat tartalmaz. Baloldalon a férfiak, jobboldalon a nõk születési évét. Jókuthy János 1809-ben született Kömlõdön. Nagyapja a könyv szerint 1724-ben. A lap elsõ sorában évszám nélkül, Jókuthy Mátyás neve szerepel. A család ismeretei szerint az 1200-as évekig visszamenõleg a férfiak mindig katonák voltak.

Az elõzmények után térjünk vissza Kanizsára, pontosabban a Város Napjára. A díszközgyûlésen Jókuthy Judit vette át az önkormányzat által dédapjának adományozott Nagykanizsa Megyei Jogú Város Címere poszthumusz elismerést. Jókuthy Béla, az egykori József fõherceg laktanya parancsnoka volt.

– Velem véget ér a család története, úgy gondoltam, emléket kell állítani nekik, mert nem marad semmi nyoma annak, hogy itt éltek – fogott a történet mesélésébe a dédunoka, Jókuthy Judit. – Úgy döntöttem, nekem kell lépnem valamit, mert ha én nem cselekszem, akkor senki sem. Telefonáltam a mezõszilasi polgármesteri hivatalba, és megkérdeztem, mi módon lehetne megörökíteni az emléküket, hiszen valamikor régen a község hosszú utcáját Jókuthy utcának nevezték. A birtok családi örökség volt, amit folyamatosan gyarapítottak. Dédapám kauciónak szánta arra az esetre, ha netán a fia szegény lányt vesz feleségül. De nem így történt. Mezõcsáthy Juhász Mária lett a felsége, aki József fõherceg rokona volt. Amikor dédapámat Kanizsára helyezték, télen itt éltek, a nyarat második otthonukban, Mezõszilason töltötték, és oda szándékoztak nyugdíjasként visszaköltözni a katonaság után.

– Ismerte a régi otthonukat?

– Mindössze kétszer jártam Szilason. Elõször 1989-ben, amikor anyu vett egy Trabantot, és a nagymamával elvitt bennünket, aki nagyon boldog volt. Ez volt az utolsó hosszú útja, mert sajnos a betegsége miatt még az utcára sem tudott kimenni. A nagy házból csak egy melléképület maradt meg. Édesanyám elmondása szerint a kapunál két kõoroszlán fogadta a betérõket, azokon lovagolt gyermekkorában. A kertet szobrok, szökõkutak díszítették. A család fekete hintója ma is látható a parádi Kocsi Múzeumban. Az õsök közül sokan ott vannak eltemetve, így dédapám nõvére, Leona is, aki magas növésû lévén, nem tudott magának férjet találni, és István, aki szintén katonai iskolába járt, nagy jövõt vártak tõle, de életét fiatalon eldobta magától. Szerelmes lett Blaha Lujzába, írt hozzá egy levelet, ami azonban a tanára kezébe került, aki felolvasta az osztálynak. Õ ettõl megszégyenülve a Dunába ugrott.

– Miként zajlott a szilasi ünnepség?

– A hivatalban meghirdették, aki tud valamit a Jókuthy családról, jelentkezzen. A hideg, esõs idõben sokan hozták magukkal a tárgyaikat, emlékeiket, annak ellenére, hogy hatvan évvel ezelõtt elköltözött onnan a család. Sok régi képet vittem magammal én is. Megható volt a szeretet, ahogyan fogadtak. Az avatóünnepségen megemlékeztek Jókuthy János orvosról, aki a tífuszjárvány idején a saját házában gyógyította egy kollégájával az 1848-as ozorai csatában harcoló beteg katonákat. Az idõsebb emberek még Jókuthynak hívják azt az utcát, ahol a házuk állt. Vendégeskedett náluk Bem tábornok, Mindszenthy bíboros, Serédy Juszticián fõpap, és Németh László író, aki az Iszony címû mûvében a családot örökítette meg, a Bodnárné címû regényének pedig a nagymama volt a fõszereplõje. Dédapám könyvtárát államosították, szerencsére számos könyve fellelhetõ itt a kanizsai könyvtárban is. Biztosan elfogult vagyok velük szemben, fõleg a nagymamával, aki fölnevelt, és éjszakánként varrt, hogy taníttatni tudjon. Nem futamodtak meg a nehézségek elõl, nem választották a könnyebb utat, nem menekültek külföldre a kitelepítés elõl, hanem végigcsinálták mindazt, amit a sors rájuk mért. Aratni mentek, végigdolgozták a munkatáborokat, és nem omlottak össze, ha nem volt pénzük. Nemcsak a férfiak, hanem a nõk sem. Amikor gazdagabbak voltak az átlagnál, akkor is emberségesek maradtak. A tõlük megmaradt leveleket, címeres névjegyeket elégettem, úgy tartom, ha meghalok, ne olvassa senki, ne kerüljenek idegenek kezébe.

Bakonyi Zsóka