Boros Antal nyugalmazott pedagógus úgy véli, életünk során nem kerülhetünk olyan rossz helyzetbe, hogy ne tudnánk azt hittel, erkölcsi tartással megoldani. Azt vallja, ez az egyetlen módja annak, hogy napjaink nehézségein úrrá tudjunk lenni. Ha valaki, akkor pedig õ tudja, hiszen az ’56-os események kapcsán társaival együtt bûnhõdött néhány egykori kolléga súgó jóindulata miatt olyasmiért, amirõl késõbb bebizonyosodott: inkább hazafias kötelesség, mint gyalázatos tett volt.

– A kispolgári lét biztonságos fokán élõ városrészbõl jöttem, a Babóchay – korábban Gyár – utcában születtem, amely vasutasokkal, postásokkal volt tele, de lakott itt rendõr, csendõr és köztisztviselõ is – meséli Boros Antal. – Nemzetiség szerint ugyancsak összetett származékok, horvát, német, cseh, osztrák és tót eredetûek voltak a szomszédaink. Néha, éjjelente, amikor nem tudok elaludni, sorra veszem, hogy az egyes házakban kik laktak – egy-két kivételtõl eltekintve ez sikerül is. Tisztességes, jóravaló, családjához ragaszkodó közösség volt ez, s úgy érzem, mindez jelentõsen befolyásolta késõbbi érdeklõdésem. Apám az elsõ világháborúból, az olasz frontról hazatérõ hegyi vadászként, hosszabb állástalanságot követõen a városi számvevõségnél kapott állást, s egészen a tanácsosi címig vitte. 1943-ban a kegyesrendi gimnáziumba kerültem, mert rövid beszélgetés után Barta igazgató úr úgy látta, felvehetõ vagyok. Amit pedig itt a kemény, de megértõ piarista tanároktól kaptam, az életem egészét meghatározta.

– Akkor itt kapta a lökést a tanári pálya felé, vagy netán kezdetektõl pedagógusnak készült?

– Egyáltalán nem. Fazekas, Botár és Dallos tanár urak hatására is a természet világa ejtett rabul. Erdõmérnöknek készültem, amihez az is hozzájárult, hogy felsõbb éveimben majd’ minden nyaramat az erdészetnél töltöttem. Azonban osztályhelyzetem kényes volta miatt nem nyertem felvételt az egyetemre, és átirányítottak geodétának. A geodétának meg ugye, ott kell dolgoznia, ahol munka van, magyarán nem helyben lakó, hanem fészekhagyó típus. Fészeklakó típus lévén azonban a külszolgálatot nem vállaltam. Így mentem inkább tanárnak, ahová Pintér és Bucsy tanár urak áldásos tevékenységének köszönhetõen a matematika vonzott. Szerencsétlenségemre a már beindult tanév elején kiderült, hogy a fizikával társított szak „túlnépesedett”. Átirányítottak kémiával társított változatra, ami viszont nem nyerte el a tetszésemet. Adódott egy lehetõség, ez a földrajz-rajz szak volt, amit 1955-ben el is végeztem. Meg kell, hogy mondjam, kezdetben a földrajz érdekelt, de fokozatosan rájöttem, hogy a technika és a mûvészet keveréke, a rajz egyre jobban vonz. Hat évig tanítottam általános iskolákban, majd 1961-tõl 1993-ig a Landler-, késõbb Batthyány-gimnázium tanára voltam.

– Jött 1957, amikor néhány kollégájával és diákokkal együtt perbe fogták.

– Akkor egy kedves kollégám, testnevelõ tanár kérésére kísérõként elmentem a gimnazisták kétnapos kötelezõ lõgyakorlatára. Néhány kollégám „kegyébõl” – hogy kikrõl van szó, azt most ne firtassuk, mert már nincsenek az élõk sorában – több társammal, például Harkány Lászlóval együtt 1957 februárjában letartóztattak, s a Magyar Népköztársaság törvényes rendje elleni fegyveres felkelés címén indítottak eljárást ellenünk. Hat hét után kiderült, hogy nem vagyok elmarasztalható, de addig vizsgálati fogságban tartottak, részben a kanizsai rendõrségi fogdában, részben az akkor még mûködõ járási börtönben. A büntetés, természetesen, nem maradt el. Egy frissen alakult, külvárosi iskolához helyeztek, ahol – ahogy a rendõrkapitány politikai helyettese fogalmazott – oroszt kellett tanítanom, hogy helyrehozzam a „bûnömet”. Pedig nem voltam orosz szakos, ennek ellenére második évemben megyei második helyezést ért el egyik tanítványom. Úgy látszik, abban sem voltam annyira ügyetlen. Tehát ötödiktõl nyolcadikig oroszt és rajzot tanítottam óraadóként, aztán 1963-ban végleg bekerültem a Landler Gimnáziumba. Érdekes módon éppen az az igazgató hívott ide tanítani, aki középiskolás koromban osztályidegen besorolásom okán – enyhén szólva – nem jó szemmel nézte a tanulmányaimat. 1966-tól nyolc éven át megyei rajz-szakfelügyelõként is dolgoztam. Több kiváló szakembert, jó kollégát is megismerhettem így, akiktõl magam is sokat tanultam. 1977-tõl a Batthyány Lajos Gimnázium könyvtárának a vezetése lett a fõ feladatom. Az akkor már több mint harmincháromezer kötetet kitevõ állományt õriztem, gyarapítottam. Az ötvenes években engem is elért a szerelem, amely hamarosan házasságba is fordult. Magyar szakos kolléganõmmel, Nemes Piroskával kötöttük össze életünket. Hamarosan megszülettek leányaink. Egyikük ma orvos, a másik külkereskedõ. Sajnos, már jó ideje külföldön élnek. Hiányérzetünket unokáink távolléte is fokozza. Kicsit sajnálom, hogy az ember nem zárhatja valamiféle megnyugtató képpel küzdelmes földi életpályáját. Szerencse, neveltetés eredménye az, hogy a jelenlegi, szánalmas-nevetséges – nem is tudom, hogyan nevezzem- társadalmi, politikai helyzetet belsõ meggyõzõdéssel fel lehet oldani. Az általam nagyra becsült, gondolkodásom alapjait lerakó tanáraim, akik között szerzetesek is voltak, megtanították, s neveltetésem során belém ivódott, hogy – bár a sorsunkat nem mi határozzuk meg – a rossz helyzetek hittel, erkölcsi tartással kezelhetõk és megoldhatók.

– A jó pap is holtig tanul – szokták mondani. Ön is majdnem hatvan éves volt, amikor újabb felsõfokú tanulmányokba kezdett.

– Ötvenhét éves voltam, amikor elkezdtem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karát, s hatvanegy, amikor befejeztem. Nagy örömmel csináltam, sok kiváló emberrel találkoztam mind a tanári gárdában, mint a velem hallgatók között. A képzés a világ egy újabb aspektusát mutatta meg számomra. Hogy miért csináltam? Két okból. Egyrészt kora ifjúságom óta nagyon foglalkoztatott az egyház és a vallás kérdése, a liturgia és a szakrális mûvészetek. Persze, volt bennem némi bizonyítási vágy is, hogy megmutassam a külvilágnak: nem kopott meg még a tudásom annyira, mint ahogy azt sokan gondolnák. Miután végeztem, hittant és a szaktárgyaimat tanítottam a Batthyányban, s a Piarista Iskolában.

– Rajztanárként lehet nagy eredményeket elérni?

– Valamelyest. Érdekes, de több rajztanár, építészmérnök és belsõépítész nõtt fel mellettem, mint festõ, vagy szobrász. Az ország legfiatalabban Ybl-díjat nyert építészét, Noll Tamást is én indítottam el az úton, de még számos jelessé váltat említhetnék.

– Festeget még szabadidejében?

– Nagy szomorúságom, hogy már jó húsz éve letettem az ecsetet. Az idõmet ugyanis kitölti a házimunka és az önképzõ olvasás, újraolvasás. De nemcsak ez az oka, hogy nem ragadok ecsetet, a kilencvenes évekbeli genti, San Bavoban tett látogatásom döbbentett rá arra, hogy a van Eyck-testvérek már születésem elõtt ötszáz évvel ezelõtt mindent tudtak a mesterségrõl, amit tudni lehet. Újat legfeljebb a stílusváltozások hoztak, lényegest azonban alig mozdítottak elõ. Egy éve fogtam hozzá az alsóvárosi templombelsõ mûvészeti értékeinek feldolgozásához, a szakrális mûvészet jelentéstartalmainak tisztásához. Külön öröm számomra, hogy új, konstruktív gondolkodású plébánosa értõ módon renováltatja azt. Így Délnyugat-Dunántúl legértékesebb mûemléke méltó módon tárhatja elénk ékességét, értékeit. A feldolgozás cikkei a plébániaújság lapjain látnak napvilágot.

– Említette az erkölcsi tartás fontosságát. Mit tanított Önnek a Szentírás?

– Jézus tanításából csak egyet ragadnék ki: „A Te igen szavad legyen igen és igen, nem és nem. A többi a gonosztól való.” Ennek megfelelõen igyekeztem élni, dolgozni. A Jóisten mindig segített. Legszorongatottabb helyzetemben sem kellett meggyõzõdésemmel, világlátásommal szembehelyezkedni. Sikerült kikerülnöm a felállított csapdákat, a tisztesség útján maradva – eddig...

Horváth Attila