A Város Napja alkalmából Nagykanizsa mûvészeti életében végzett több évtizedes kiemelkedõ munkájáért „Nagykanizsa Megyei Jogú Város Díszpolgára” kitüntetõ címet adományozott a közgyûlés Fentõs Ferenc nyugalmazott zeneiskolai igazgatónak. A nyolcvannégy éves díszpolgárunkkal a zene iránt érzett érdeklõdésérõl, szeretetérõl Kinizsi utcai otthonában beszélgettünk.

– Már kisgyermek koromban megfogott a zene. Bár édesanyám nagyon szépen énekelt, elsõ találkozásom a zenével a Királyi Pál utcai lakásunk közelében történt. Sarokházban laktunk a Halász fényképész mûtermének közelében, s a kerítés bástyájára ülve gyakran hallottam a fényképész fiát hegedülni. Olyan szépen játszott, hogy a hegedû hangja gyakran még a vacsoraidõt is elfeledtette velem. Hét-nyolc évesen elhatároztam, felnõttként hegedûoktatással foglalkozom. Elsõ vonós hangszeremhez édesapám egy ismerõse révén jutottam, aki tartozása fejében felajánlotta nekünk a hegedûjét. Tanulmányaimat a Királyi Pál utca 1/B. alatti Zeneiskola helyiségében kezdtem, s annak átköltözése után a negyvenes években a mai Sugár utcai épületben folytattam. Zenetanárom, Ivánkovics Ferenc késõbb az iskola igazgatója lett.

Fentõs Ferenc hegedûtanári diplomáját Pécsett, a Zenemûvészeti Szakiskola tanárképzõ tagozatán szerezte meg. A Nagykanizsai Állami Zeneiskolában 1953-tól 1999-ig, negyvenhat éven át tanított. 1962-tõl igazgatóhelyettese, 1972-87 között igazgatója volt. 1950-tõl a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar tagja, harmincöt évig koncertmestere. Tizenhét évig vezetõje a Városi Úttörõ Vonószenekarnak. Tagja a Magyar Zenemûvészek Szövetségének. A Kanizsai Enciklopédia zenetörténeti szócikkeinek szerzõje, és társszerzõje a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar történetét 1921-1996-ig feldolgozó kiadványnak. Idézzünk néhány gondolatot a kötetbõl:

„Egy város arculatát minden korban meghatározta, hogy lakói miként viszonyultak a mûvészethez. Nagykanizsa nagy kulturális hagyományt mondhat magáénak. Polgárai mindig szívesen áldoztak a mûvelõdés, a mûvészet ügyéért. Különösen a zenekultúrának volt és van nagy becsülete ebben a városban. A Zeneiskola, amely a Dunántúl egyik elsõ zeneoktatási intézménye, magas zenei igényt alapozott meg. A közös muzsikálás nemes szenvedélye azonban nemcsak egy szûkebb közösség kedvtelésének számított, hanem mindig szervesen beletartozott ezen pezsgõ település egész társadalmi életébe. Nagyon nagy öröm, hogy zenekarunk és iskolánk évfordulóit a Millecentenárium évében ünnepelhetjük. A közös megemlékezés évszámait a sors, tartalmát az a lényeges összefüggés adja, amely a két intézmény munkáját összetartja. Az, hogy az együttes tagságának 80 százalékát a zeneiskola tanárai és növendékei adják. Köszönet a város polgárainak és mindenkori vezetésének, hogy ennyi éven keresztül ragaszkodva megtartottak bennünket. Jellemzi Nagykanizsa hozzáállását már maga az alapítások dátuma is. Abban az idõben (1921 és 1926) zeneiskola mindössze 20 körül volt Magyarországon, szimfonikus zenekar talán még kevesebb. Hogy mi tette lehetõvé azt az aktív mûvészeti életet, amelyet a 75 év jellemez, erre álljon itt néhány történetünket megelõzõ esemény. A századfordulóra jellemzõ zenei élet Nagykanizsán: Itt koncertezett Auer Lipót (1864, 1881), Pablo Sarasate (1877), Joachim József (1880), Reményi Ede (1891). Jiilm Kubelik (1900), Gcycr Stefi (1902), Szigeti József (1905, 1908, 1925, 1937), Koncz János (1921. 1926), Waldbauer-Kepely vonósnégyes (1922), Hubay Jenõ (1927), Zathurcczky Ede (1934).”
Fentõs Ferenc zeneiskolát szervezett Letenyén, s közremûködött a megye több településén, valamint Csurgón és Kaposváron olyan feladatokban, ahol az ifjúság zenei nevelésén túl fontosnak tartották a felnõttek zenei ízlésének fejlesztését is.
 

– Annak idején, igazgató és koncertmesterként nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki a Filharmóniai Társasággal. Gyakran kérhettem szép mûsorokat Strém Kálmántól, az ifjúsági hangversenyek szervezõjétõl, aki mindig figyelembe vette a kanizsaiak kívánságát.

Beszélgetésünk közben Fentõs Ferenc kezébe vette az 1855-ben Franciaországban készült hegedûjét. Húrjait pengetve megjegyezte: Nem könnyû hangszer! Szép megszólaltatásban nem könnyû visszaadni a hangokat. Jó hallás és fizikai adottság kell hozzá. A komolyzene megvigasztal és örömet is ad egyszerre. Kikapcsolja az embert a gondokból.
Minden második nap játszik rajta, gyakorol, felfrissíti emlékezetében az egyes mûveket. Hubay Jenõ, Paganini, Mozart, a legkedvesebb zeneszerzõinek mûvei kelnek életre a szobákban. A falakon tájképek, virágok és csendéletek szemet-lelket nyugtató látványa. Mintha csak azt sugallnák, kezdõdhet a hangverseny. A tanár úr észreveszi kíváncsiságomat, s elmondja, a képek nagy részét feleségének édesapja készítette. Pfeiffer György kitüntetett gazdálkodó volt, s szabadidejében szenvedélyesen festett. Aztán egy érettségi után készült fotóját nézzük meg, Tüttõ Jenõ fényképész felvételét, aki szintén játszott a Városi Szimfonikus Zenekarban.

– A vendégek is hallhatnak itt zeneszót? – kérdem önkéntelenül.
– Igen, szívesen játszom nekik, és meg is köszönik – tette hozzá.
– Kint az udvarban tarka színekben pompáznak a cserjék, a szobákba beragyog a nap. Hol gyakorol legszívesebben?
– Itt bent a lakásban. A házunk elõtt járnak el az emberek az Izzóba dolgozni. Idõnként megjegyzik az ablak alatt, hogy szépen szól a hegedû. Ez a dicséret nagyon jól esik. – Míg a feleség, Gizike fényképezéshez készíti elõ a díszpolgári kitüntetést, a tanár úr megjegyzi: – Nagyon örültem az elismerésnek. Szívesen emlékszem vissza 1970. december 14-ére, amikor az Úttörõház nagytermében elõadtam Mozart G-dúr hegedûversenyét. A Nagykanizsai Szimfonikus Zenekart Noll Ferenc karnagy, zeneiskolai tanár vezényelte. Büszke vagyok arra is, hogy a tantestület örökös igazgatói címet adott. Megkaptam a Város Kultúrájáért járó elismerést, és 2005 augusztusában a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével is kitüntettek érdemes és eredményes munkásságom elismeréseként.

Ez utóbbiak felsorolására már Gizike bíztatta. Fentõs Ferenc a kanizsai hangversenyek rendszeres látogatója. Nem hivalkodó, csendes személyiségével gyakorta találkozunk az utcán. Gyalogosan, hisz egy ideje letette a kerékpárját. Miközben beszélgetünk, arra gondolok, az izzósokon kívül Fentõs Ferenc muzsikája talán egyszer megállít az ablaka alatt valakit, aki szintén kedvét leli a hangszerben, és szövetséget köt a hegedûvel…
Bakonyi Erzsébet