Gondviselés – a szóban benne foglaltatik mindaz, amit Müller Péter író az életrõl, valamint annak vezérlõjérõl vall, s ahogy tavaly év elején, úgy a közelmúltban is megoszthatta ezt (igaz, némileg más irányból közelítvén) kanizsai hallgatóságával a HSMK-ban.

Ezúttal nem túlzunk, ha azt írjuk, a teremben egy gombostût nem lehetett leejteni, a kezdés idõpontjában még javában pakolták a székeket, s az elõzetesen kalkulált érdeklõdés jóval nagyobbra „sikeredett”.
Úgy tûnt, az érdeklõdõk az elõadásra a lehetõ legmesszebbmenõkig ráhangolódtak, s ezt nem véletlenül írjuk, mivel a szerzõ legújabb kötetéhez (is) kapcsolódva jegyezte meg, nem egyszerû vidámságot, megnyugvást csiholni az emberben. A lelket fel kell hangolni, mely által hangolttá válik, lévén az alap beállítottság a lehangoltság.

Aminek persze okai vannak, többek között az, hogy neveltetésünkben az öröm megélése, kifejezése nem kapott elég helyet. Ez már generációkon keresztül „rakódott” le a szocializációban, s emellett még az életet kísérõ vallásban is a szenvedést ábrázolják kiemelt helyen.
Az emberi kapcsolatokban „… a szerelem, az is nagy forradalom ám…”, nagy rendezõje a sorsnak, melyben elsõdleges szerepe van a nõ személyének. A nõi társban gondozni kell a tüzet, mely a boldogságát táplálja, s ez nem csupán társa felelõssége. Az élet ugyanis más pályára állította a gondolkodást, melyben a lényeg a karrierépítés lett, kötelezõvé téve azt a felfogást, mely szerint az élet roppant kemény szorgalmi feladat, melyben nyerészkedni, hódítani kell!
S a kiragadott gondolatokat alapul véve Müller Péter is arra jutott, közel sem olyan egyszerû „megvilágosodni”, s bizony nem jó az, ha csupán szenvedni tudunk, mi több, csak azt akarunk…
Polgár László