Mármint a kormányt. Bármilyen színezetû is legyen az. Jobboldali vagy baloldali, konzervatív jobboldali vagy éppen bal liberális. Egyáltalán egy kormányt kell-e, lehet-e, érdemes-e szeretni? Lesz-e, vagy lehet-e valaha olyan kormányunk, amelyik elvárja, hogy mi választó polgárok netán a társadalom nagyobbik része szeresse. Lehetséges-e olyan ideális társadalmi állapot – politikai, gazdasági szociológiai, akár lelki értelemben –, amelyben a társadalom többsége szereti az éppen regnáló kormányt. Ezekre a kérdésekre keresem a választ, miután találkoztam barátomnak is mondható régi jó ismerõsömmel, aki a Kanizsa Hetilapban olvasva korábbi írásaimat arra következtet, hogy én nem szeretem az új kormányt. Beszélgetésünket azzal zártuk anonimitását kérésére tiszteletben tartva, felvetését pedig érdekesnek találva megírom gondolataimat.

Egy kormányt, bármilyen színezetû is legyen, nem kell, nem lehet és nem is érdemes szeretni. A szeretet ugyanis nem politikai kategória, ezért ennek alapján viszonyulni az adott kormányhoz véleményem szerint értelmezhetetlen. A kormányok – mint ahogy mi állampolgárok is – esendõek, mert legtöbbször nem tudják, ha akarnák sem, mindenben beváltani ígéreteiket. A kormányok mûködésük során hoznak téves, ellentmondásos döntéseket, követnek el hibákat. A kormányok bármilyen formációban is mûködnek, gyakran hoznak olyan döntéseket, amelyek nem a társadalom egésze számára pozitív hatásúak. A döntések többsége természetüknél fogva, és a szûkös lehetõségek okán is olyan, amely a társadalom egyes csoportjainak kedvez, másoknak nem. Ne felejtsük, hogy a demokráciában is mûködnek az állam erõszakszervei, ezek leggyakrabban fegyelmeznek, büntetnek, elítélnek, életünk folyását korlátok között tartják… Nem a teljesség igényével felsoroltak alapján joggal mondhatjuk és a gyakorlat is ezt igazolja, a kormányok mûködése, döntéseik következményei nem ugyanazzal az elõjellel érintik a társadalom különbözõ csoportjait. Ezek okán is gyorsan polarizálódik a hatalom társadalmi megítélése, tagolódik a kormányok támogatottsága. Többek között ezért is nehéz elképzelni olyan társadalmi állapotot akár rövid idõre is, amelyben a kormányt szeretni lehetne. Mindezek ellenére a szeretet fikciójával kábítani az éppen regnáló kormányt, és ily módon is akadályozni abban, hogy hatékonyan és eredményesen kormányozza az országot, nem áll érdekünkben, de a kormányéban sem. Egy felelõs kormány ezt nem is várja el, mert a szeretet kétes vonalán nem kormányozhatja bele magát a romantikus idealizmus világába.
A szeretet mint emberi, érzelmi kategória az emberek között a kölcsönös érdeklõdés és vonzalom alapján kialakuló összetartozás a mindennapi kapcsolat terméke. A szeretet, mint érzelmet kifejezõ viszony reálisan csak szûkebb keretek között – vérrokonság, házasság, család és barátság, személyes kapcsolatok körére korlátozódik. A társadalom egy része különösen nem, a többsége pedig ilyen érzelmi viszonyban aligha lehet egyetlen kormánnyal is. Ugyanakkor az elmúlt nyolc évben a társadalom egy része, a szavazásban aktívan résztvevõ polgárok nagyobbik része ritkán odaadó érzelmi viszonyulást tanúsított a volt ellenzéki tömörülés, az új kormány javára. Ennek létrejöttében három tényezõ különösen fontos szerepet játszott. Az egyik a FIDESZ-nek az ellenzéki szerepben tanúsított obstruktív magatartása. Minden kormányzati lépést, kezdeményezést ellenzõ, és mindezeknek az ellenkezõjét állító politikai stratégiája. Ezt alkalmazta a parlament falai között, az utcán és a nemzetközi színtéren egyaránt. A második tényezõ volt az eddigi kormányok gyenge teljesítménye, erõtlen, kellõen át nem gondolt reformkezdeményezéseinek kudarca. Ide sorolható a kormánypártok egyes személyiségeinek a korrupció által való érintettsége. A kormánypártok az elveszített bizalom hiányában a kétségkívül elért eredményeiket sem tudták átütõ erõvel és hitelesen kommunikálni. A harmadik a pénzügyi és gazdasági világválság. Ez elkerülhetetlen áldozatvállalásra kényszerítette a társadalmat. Ezek egybeesése, egymást kölcsönösen erõsítõ hatása idézte elõ a társadalmi elégedetlenség kritikus tömegének megjelenését, melynek következtében átrendezõdött a két nagy párt társadalmi politikai súlya. Egyes politikai erõk – SZDSZ, MDF – eltûntek, mások – LMP, JOBBIK –, a baloldali értékek háttérbe szorulásának talaján létrejöttek, parlamenti tényezõvé váltak. Átrendezõdött tehát a politikai erõtér, a többpártrendszer. Az ellenzék az elmúlt nyolc évben felkorbácsolta a társadalomban a várakozásokat, egyértelmûen azt üzenve, hogy minden társadalmi bajra a korábbi kormányok által kezdeményezett reformok és a társadalom áldozat vállalása nélkül is létezik megoldás. Sokat sejtetõen ez a megoldás a nagyarányú adócsökkentés, ezáltal a gazdasági növekedés beindítása, a munkahelyteremtés gyarapítása lett volna. Ez olyan hangulati-érzelmi töltést adott a választópolgárok egy részének az akkori ellenzékhez való viszony kialakításában, amely nagy arányú gyõzelmet hozott az új kormánynak és nagy vereséget az eddigi kormánypártoknak. Ebben a nagyarányú gyõzelemben rejlik az új kormány nagy dilemmája, hogy a jövõ teendõit illetõen miként feleljen meg a korábban felvázolt várakozásoknak. A 2010-es országgyûlési képviselõ választás elõ idõszakának történései, maga a kampány, a választások végeredménye azt tükrözi, hogy a FIDESZ politikai céljaihoz jól megválasztott stratégia, kommunikációs technikák széles skálájának alkalmazása elõidézhet olyan társadalmi állapotot, amelyben, ha idõlegesen is, de létezik egy új kormányhoz való politikai, ideológiai, világnézeti, sõt stílusbéli kötõdésen és azonosuláson alapuló viszony. Ilyen viszony létrehozásához szükséges feltételek a társadalomban széles körben beágyazott nagyobb pártokban potenciálisan megvannak. Elkötelezett párttagság, pártkatonák és aktivisták, a pártokhoz erõsen kötõdõ törzsszavazók tömege. Õk azok, akik a pártokat életben tartják, akció és szervezõ képességét biztosítani tudják és akarják, és minden helyzetben tovább viszik, ha kell, a vállukon, ha kell, tûzön-vízen át. Ezt a potenciális lehetõséget most a konzervatív jobboldalnak szívós munkával sikerült kiaknáznia. Viszont a pártokban az eliten kívül nincs meg a tagságnak az a kívánatos intellektuális tömege, amely a kormányzás idõszakában képes lenne az elitet, a hatalmat kontrollálni és ellenõrzés alatt tartani, ha a szükség megkívánja, korrekciókra késztetni. Ebben az értelemben minden pártban kódolva van az eltévelygés, a hibás döntések, a társadalmi akarat hanyagolásának a lehetõsége és veszélye. Ennek a következményeit már minden párt megélte és elszenvedte. De szenvedi ezt az ország is, benne mindannyian, ráadásul mi fizetjük ennek az árát is.
A többpárti demokráciában is a pártok adják a kormányokat. A nagyarányú gyõzelem most nagy lehetõséget kínál arra, hogy az új kormány hozzáfogjon a szerkezeti reformok elindításához, az elosztó rendszerek átalakításához, a bénító bürokrácia leépítéséhez, a korrupció visszaszorításához, a fenntartható növekedés megalapozásához, az alkotmányosság és a demokrácia keretei között. Ez az ország, s benne mindannyiunk érdeke. Az ország háromharmadának kormányává válni ennek puszta deklarálásával, politikai nyilatkozattal garantáltan nem lehetséges, de az elõbbiek megvalósításával, ha viszontagságos is az oda vezetõ út, lehetséges. A nagyarányú gyõzelem kínálta lehetõség elmulasztása viszont az új kormány számára történelmi jelentõségû vétséget, mulasztást, bûnt jelenthet. Nekünk tehát a kormányt nem szeretni kell, hanem a pragmatizmus alapján viszonyulni hozzá döntéseiben, intézkedéseiben támogatni kell mindaddig, amíg azok az ország érdekeit, mindanynyiunk boldogulását szolgálják. Támogatni kell a következõ négy évben, hogy a dolgát minél eredményesebben végezhesse. Négy év múlva ugyanis ismét mi, választópolgárok leszünk döntési helyzetben.
Mózes Pál
nyugalmazott tanácselnök