Az ekét ugyan nem bírta el, megfordítani sem tudta egyedül, de tizenkét éves korában már földet szántott édesanyja segítségével Dobri Lajos, a Zala Megyei Lovas Szövetség elnöke. Gyerekként elõször csak dolgozott a lóval. E nemes állat nemcsak kemény munkát jelent számára, szereti is a lovat.

A Kanizsai Lovas Klubot a hetvenes évek elején alapította meg. Elsõ zalai huszárként 1988-ban õ indult fel Budapestre a várba, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományõrzõ Szövetség megalakítására. Az alapító tagságot a lovaglás szeretete és a magyar huszár iránt érzett mélységes tisztelet hozta össze. Az egyesület célul tûzte ki a magyar lovas – és huszár hagyományok felélesztését, színvonalasabbá tételét. Arra törekedtek, hogy minél szélesebb rétegek ismerhessék meg nemzeti múltunkban, de a világtörténelemben is jelentõs szerepet játszó huszárság történetét, kultúráját.

Most, miközben a Nemzetközi Lovastusa versenyre készülnek, melyet nagymértékben támogatott a nagykanizsai önkormányzat, valamint más szponzorok is, egy támogatónak köszönhetõen – akinek a lovait bértartásban a miklósfai belsõmajorban gondozza –, istállót bõvít. Ha éppen nincs rendezvény vagy verseny, jártatják a bértartott lovakat, míg délutánonként megtelik az istálló a sportszakkörös ifjúsággal.
– Szeretem a lovat, szeretek velük foglalkozni. Talán nem szabadna kimondanom, sokszor többet ér egy lónak a barátsága, mint egy emberé, mert a ló barátsága õszinte. Az emberi barátság nem mindig õszinte! – mondta beszélgetésünk elején Dobri Lajos. – Apám állat-, illetve lótenyésztéssel foglalkozott a zalaszabari birtokunkon, ahonnan 1945-46-ban költöztünk be Kanizsára. Ott is a lóról, a csikóról szólt minden, de azok munkalovak voltak, tíz-húsz napszámos dolgozott velük rendszeresen. Volt közöttük hátasló, parádéskocsit húzó, a bátyámnak és nekem saját lovunk. Hároméves voltam, amikor apám meghalt. Anyám és az ángyom nevelt fel. A környezetünkben szinte minden nap megemlegették, mennyire szerette a lovakat, és milyen sokat dolgozott velük. Korán kellett munkába állnom. Miután megtanultunk lovagolni, segítettünk a csikók betanításánál, vagy ha valamelyik lebetegedett, gyorsan felültünk rá és megjártattuk, nehogy valami baja legyen. Talán ekkor kezdõdött nálam a ló szeretete. Amikor tizenegy-tizenkét éves koromban egy alkalommal raporton voltam valamiért az iskolában, osztályfõnököm, Petike Antal azt mondta az asztalnál éppen helyet foglaló tanároknak; az egész tantestület nem dolgozik annyit, mint ez a gyerek! Nyáron nem futkoshattunk a strandra. Megkaptuk a lovat, s vezettük paragolás, ekézés közben. Mindig a ló volt az, akivel az ember szót érthetett, hiszen nem is volt más gyerek a környéken. Tizenkét-tizenhárom évesen már két pár lóval szántottam. A háború után szüleim Fakoson vásároltak földeket, oda jártunk ki. Az egyik pár ló a kocsit húzta, a másikat hátra kötöttük, azok kezdték el a munkát amikor megérkeztünk, s délben váltottuk õket. Ha az ember földdel dolgozik, nincs ideje a pihenésre. A szomszédasszonyom gyakran megjegyezte: látod, tudod te a kapálógépet pihentetni, ha akarod! Amíg az egyik felmelegedett motorját hûteni kellett, a másikat fogtam kézbe. Csak azt nem tudom, én mikor pihenhetek! – válaszoltam neki. A gépet pihentetni kellett, ugyanúgy, ahogyan a lovat. 1961 és 72 között nem, különben mindig voltak lovaink.
– Nemzeti és városi ünnepeink gyakori szereplõje. Huszáregyenruhában, csapata élén lovagol, miközben feszülten figyel a kattogó fényképezõgépek össztûzében álló paripák legapróbb rezzenésére. Egyesek agresszív embernek tartják!
– Ez fõleg a huszárok esetében igaz, mert nem mindegyikük képzett lovas. Õnekik segíteni kell, ha a ló nem megfelelõen áll be a sorba. Ilyenkor jelezni kell a lovasnak, hogy valamit rosszul tesz. Egy parancsnoknak hátul is kell, hogy legyen szeme. Ha fölveszem a huszáregyenruhát, attól kezdve parancsuralom lép életbe. Nincs visszabeszélés, nincs demokrácia! Kiadom a vezényszót, én vonulok elõl, mögöttem jönnek a zászlósok, utánuk pedig a csapat. Azt kell tenniük a huszároknak, amit a parancsnokuk mond! A paták dobogásából érzem, hogyan álltak fel a lovak, milyen ütemben jönnek utánam. Egy-egy városi ünnepségen is sok a rögtönzés, de ez vonatkozik a versenyekre is. Hiába egyeztetjük rendezvények elõtt a forgatókönyvet, mindig változik valami. Valamennyi mozzanatnak a szabálykönyvben leírtak szerint kell történnie, ezért egy-egy megmozdulás elõtt éjszakákon át tanulmányozom az elõírásokat. 1998 óta egységes öltözetünk van az akkori városvezetésnek köszönhetõen. Elõtte a filmgyártól béreltekben vonultunk fel.
Miklósfáról a Kisfaludy utcai családi házba érkezünk, ahol éppen a július 2-4-ig tartó XIV. Nagykanizsai Military Nemzetközi és Országos Lovastusa Minõsítõ Verseny részleteit nézik át Végh Csabával, a Kanizsa Lovasklub elnökével és Dobri Lajosnéval, a klub titkárával. Szinte égnek a telefonvonalak, ezért idõnként a feleség, Ica veszi át a szót, és bekapcsolódik a beszélgetésünkbe.
– 2000 óta szervezünk nemzetközi versenyt a Nemzetközi Lovas Szövetség (FEI) engedélyével. Évente új akadályokkal más-más pályát építünk, ezt kedvelik, értékelik nálunk a versenyzõk. Aki minõsülni akar, és magasabb kategóriába szeretne lépni, annak szüksége van a továbbfejlõdésre. – magyarázza Ica. – Ha például külföldön egy technikás pályát találnak, ott bizony kibuknak a terepen, mert nem volt hol felkészülniük a megmérettetésre. Magyarország nem rendelkezik sok jó pályával. Ugyan más vidékeken is vannak versenyek, csak nem fordítanak gondot a fejlesztésre.
– Hogy mitõl különleges a kanizsai pálya? – Erre a kérdésre a férj válaszolt, mivel épp a feleségét hívták telefonon.
– Magyarországon az is gond, hogy aláépítettek a pályák. Én ezt Kanizsán soha nem engedtem meg. Ha a versenykiírás alapján száztíz centiméteres magasságban kell a fix akadályt megépíteni, akkor az nem lehet sem száztizenegy, sem százkilenc centiméter. A militaryban országos szakági elnökként mindig azért harcoltam, hogy ne építsük „alá” a pályákat, mert ha kimegy a lovas külföldre, összetöri magát is, a lovat is, és mindent.
– Mikor kapcsolódott be a lósportba? – kérdeztük Icától.
– A házasság után vitt bele a lovazásba Lajos. Elõtte nagyon lovat sem láttam. Zalaegerszegen nõttem fel, nagyszüleim Rédicsen laktak, de õnekik sosem volt lovuk, csak tehenük. Amikor Lajos megvette az elsõ lovat, az még hobbi-lónak számított. Eleinte nem nagyon tetszett nekem, hogy elkezdett lovazni. Kicsik voltak a gyerekek, és sok probléma adódott az induló vállalkozásunkkal is. Kezdetben tanfolyamokat végeztünk, majd elmentünk bírónak. Harminc éve bíróskodok a díjugrató szakágban. Elsõ osztályú szinten vagyok díjugrató bíró. Évente járok továbbképzésre, számtalan versenyen vettünk részt Banka Éva barátnõmmel együtt. Megfeszített, erõs munka vár ránk mindenhol, nem gyerekjáték. Megyei versenyekkel kezdtük, két évig szerveztük az Alpok-Adria Kupát.
– A péntek délután 14 órakor kezdõdõ versenyen nézõként azt is megtapasztalhatjuk, miért szép a lovassport!
– Az összetettsége miatt szép – fejtegeti Lajos. – A díjlovaglás az alapja, s technikailag a legszebb része mindnek. Megmutatja a ló és a lovas összeszokottságát, megmutatja, hogyan tudja irányítani a lovas a lovat. Az elsõ napon történik a díjlovaglás. A második nap a terepversenyé. Ez a legtechnikásabb tusa, az erõkifejtést, a gyorsaságot mutatja meg. A harmadik napon díjugratást láthatunk, s a három nap összetett eredménye adja meg a sorrendet, a végeredményt. A hét-nyolc lovas szakágból a military hármat fog össze, ezzel egy külön szakágat alkotnak.
– Milyen hatással volt a családjára, a környezetére az ön által megteremtett lovasmilliõ?
– Valójában belekényszerítettem õket az egyik lovassal, Banka Évával együtt, hogy iratkozzanak be bírói tanfolyamra. Lajos fiamat és jómagamat rákényszerítettem a pályaépítõ tanfolyamra. Negyedik éve vagyok a Zala Megyei Lovas Szövetség elnöke, ezt megelõzõen a szakág országos elnöke, amire azért kértek föl, hogy tegyek rendet. Tudni kell rólam, mint már szóba került, agresszív magatartású ember vagyok. A lovassportban is így ismertek el, és azért kértek meg a military szakág rendbetételére, amit egy ciklus alatt rendberaktam, és utána lemondtam. Újra felkértek, de nem vállaltam. Nekem Zala megye elég. Noémi lányom a military szervezésében vesz részt, Lajos a pályaépítéssel foglalkozik. Hat unokám közül három-négy kötõdik a lovakhoz. A lovasmilliõ leginkább a hatéves Bánkuti Bonita nevû lányunokámat ragadta meg, aki sikeres bemutató lovaglást tartott itt Nagykanizsán. Az ötéves fiú unokám Dobri Sándor Soma az óvoda helyett legszívesebben az istállóba menne. Ica a gazdasági és szervezõi feladatokat intézi, gondoskodik a lovak és az emberek elhelyezésérõl, a díjakról, az önkéntes közremûködõk meghívásáról. Idén sok versenyzõvel találkozhat a közönség. Annak érdekében, hogy ne legyen unalmas a nézõk számára, úgy kellett terveznünk, hogy két-három lovast lássanak egy idõben a pályán.
– Szeretettel várjuk a hétvégén a Csónakázó-tóhoz az érdeklõdõket – fûzte tovább a gondolatot Ica. – A FEI megfigyelõje minden évben értékeli, pontozza a verseny lebonyolítását. Tavaly egyetlen, a huszadik pontban marasztaltak el bennünket. Nem tetszett az infrastruktúra, a Csónakázó-tóhoz vezetõ bejáró utak állapota, de errõl mi nem tehetünk. – A vendéglátást is meg lehet említeni – egészítette ki Lajos, a klub alelnöke. Olyan vállalkozók vállalták el, akik nem voltak a helyzet magaslatán. Tizenöt év alatt nem találtunk megfelelõ vendéglátót, pedig a lovasemberek nem várnak fehérasztalos kiszolgálást. Ha megéheznek, gyorsan megesznek valamit. Csak akkor híres egy lovas hely, ha megoldja a problémákat. Ha nem tudja megoldani, konfliktusok keletkeznek, amit a lovas hazavisz magával, és a következõ versenyre már nem jön el. Kanizsáról elmondható, hogy itt nem tapasztalnak konfliktus szülte versenyeket. A tavalyinak nagyon jó volt a nemzetközi sajtóvisszhangja, a résztvevõk száma szaporodott…
Bakonyi Erzsébet