Már kora reggel ünnepre ébredt a város. Kis túlzással azt mondhatom, velünk, emberekkel együtt örvendezik. A tisztára söpört utcák, a virágdíszben ékeskedõ terek, a zászlókat lengetõ házak, a járdák mentén sorfalat álló zöld ruhájú fák, az ébredõ madarak áhítatos éneke együtt készítik elõ az emberek szívét, lelkét az ünnepre.
Az emberekét, akik közül Nagykanizsa város polgárainak, Magyarország állampolgárainak egyike áll önök elõtt, hogy szóljon. Beszéljen, emlékezzen arról, amirõl ezen a napon, talán ebben az órában sok száz szónok, sok ezer mondata egybecsengõen hangzik el.

Szeretném hinni, hogy a városban élõ, de legalább az itt jelenlévõ emberek hallgatólagos megbízásából emlékezem a mai ünnep legfontosabb tényezõjére. Szent István királyra, az államalapítóra, az egyházszervezõre (tíz püspökséget szervezett), a törvényhozóra, azaz életmûvére, amely oly sok idõ, annyi megpróbáltatás után is szilárd romolhatatlan, követhetõ örökségünk maradt mind a mai napig.
A modern filozófia gondolkodói, kutatói az ember egységét hangoztatják. Azt tanítják, hogy oly sok adottsága között van két kiemelkedõ sajátossága: a történetisége és a beszéd képessége, amely az egységet fenntartja. Ebbõl kiindulva iparkodom a mai ünnep fõ gondolatait a 21. Századi, kiemelten a nagykanizsai ember személyiségének a részévé tenni. Életmûvével, a keresztény királysággal Szent István kora került a nemzet történelmének kapujába. Nem túlzó büszkeség, sokkal inkább tárgyilagos értékítélet, ha elsõ királyunkat az egyetemes, benne a magyar történelem legnagyobb államférfijai közé állítjuk. Ezt a megállapítást támasztja alá, hogy a császári hûbért elkerülve a pápától kért koronát. Továbbá, hogy magától értetõdõ természetességgel tekinti a magyar államot a Római Birodalom szervezetén belül jóval a magyar honfoglalás (896) elõtt 106-ban megalapított Pannónia történelmi folytatójának, jogutódjának és szellemi örökösének.
Fordított sorrendben fogok haladni. A megfogható, mutatis mutandis a ma is érzékelhetõ életmû a kiindulási pont. Az egymást követõ lépcsõfokain elõre és fölfelé haladva – ez Szent István egyetlen iránya – emberi, erkölcsi, szellemi, hadvezéri, politikusi, gondolkodói és szülõi vonásainak a felvillantásáig fogunk eljutni, amelyekbõl napjainkban is érvényes tanulságot tudunk megpillantani.
A 10. és 11. század fordulója Európa történetében a rendszeres térítés és új államalakulások korszaka. A dánok, svédek, norvégok, csehek, lengyelek, oroszok és magyarok fejedelmei ekkor vetették alapját nemzetté formálódó népük új államszervezetének. A sors kedvezésébõl mindenütt hatalmas uralkodóegyéniségek, kiváló hadvezérek és államférfiak támadtak. Valamennyien – pl. Nagy Kanut (dán); Szent Olaf (norvég); Szent Vladimir (orosz) – méltó kortársai voltak Gézának és Szent Istvánnak. Szent István azonban különbözött tõlük. Míg õk roppant hadivállalkozásokban, hódításokban õrlõdtek, addig a magyar király hatalma állandóságának biztosítására és belsõ szervezésére fordította minden erejét és figyelmét.
Géza és Szent István is megvívták belsõ harcaikat. Büntettek, megtoroltak, visszaverték az országra törõ külsõ ellenséget – pl. A Német-római birodalom császárát -, de hódító háborúba nem bocsátkoztak.
Elsõ királyunk politikájának alapgondolata a fenntartható béke volt. Ez erõsítette hatalmát, országa ellenállóképességét. Megteremtette a belsõ összetartást, egységet, és felkészült a késõbbi küzdelmekre. Ezt az igyekezetet így foglalhatom össze: „Légy szigorú, de szelíd is légy, ha kívánja a szükség!” Ez országépítõ és országirányító tevékenységének alfája és omegája.
Uralkodói egyénisége, minden idõk egyik nagy magyarja további alkotásaiból bontakozik ki teljes fényében. Megalapozta azt a sajátosan magyar fejlõdést, amelynek legjellemzõbb terméke a király magángazdaságából a magyar nemesség önkormányzatának erõs várává lett vármegye.
Legnagyobb alkotása a Szent István keresztény királyságával testet öltött és változó formák közt mindmáig élõ magyar állam.
Történetileg belátható idõn belül a magyar volt az egyedüli nép, amelyik ezen a területen a politikai és kulturális egységet megteremti és évszázadokon át fenntartani tudta.
Az egész ország területére – természettõl egységesnek alkotott területére – kiterjedõ uralom megalapítása a honfoglalók érdeme. Az uralom állandósítása, a politikai egység megteremtése, a népben rejlõ államalkotó erõ és akarat kiaknázása, az európai életre felkészített magyar állam és egyház megalkotása Szent István mûve. Általa pedig ez a mû a magyar ember, a magyar szellem és a magyar erõ máig megmaradó alkotása. De benne van a mindenkor építkezõ, nagy elgondolású, a valóságban mozgó, egész lelkével keresztény uralkodó szíve dobbanása is.
Fölmerül a kérdés: ki és milyen ember ennek a nagyra hivatott életmûnek a megalkotója?!
Egyéniségének külsõ vonásairól keveset tudunk. Amennyit tudunk, azt a koronázópalást örökítette meg (1030). A bizánci-flandriai sematikus vonásokkal megrajzolt kép nem a mai értelemben vett arckép. Álló alakjára díszes palást borul. Jobbjában jogart, baljában országalmát tart. Dús hajú fejét korona díszíti. Arcának formájából, szemének állásából, bajuszából törökös típusú jegyeket tudunk felfedezni.
Többet mondana alakjáról a bambergi székesegyház híres lovasszobra, ha bizonyítani lehetne, hogy keménykötésû, középkori férfieszményt kifejezõ lovas valóban Szent István.
Egyéniségének belsõ vonásai azonban világosan megjelennek azokban az adatokban, amelyekbõl jellemképe megrajzolható.
A hun Attiláig visszavezetett õseinek legértékesebb öröksége az az értelmi erõ, amely emberismeretében, országa helyzetének, erejének, adottságainak, kora anyagi és szellemi tényezõinek, a környezõ hatalmak szándékának pontos áttekintésében nyilvánult meg.
Törvényeiben a keresztény reform és szokásjog tisztelete párosul bölcs mérséklettel.
Hadvezéri tehetsége pl. Konrád császár nagyerejû támadásának (1030) saját seregét kímélõ, mégis stratégiailag mesteri visszaverésében tündökölt.
Iskolás tudását, tanultságát, ítélõképességét, változásokban való tájékozódását, a nagy célokhoz a megfelelõ eszköz kiválasztani tudását életrajzírói egyaránt dicsérték.
Ezekkel az értelmi tulajdonságokkal párosult a halált megvetõ bátorság, az önmérséklet, a céljait makacsul követõ akarat, amelyet türelem és békeszeretet egészített ki.
Az akadályok legyõzésében elszántság és bosszúvágytól mentes szívósság jellemezte. S mind ez nem csupán elõdeitõl kapott örökség, hanem jellemének önakaratú, tudatos alakítása is.
S még valami hatott, amit a szentágostoni emberszemléletbõl tudunk: a kegyelem, ami a természet erejénél is hathatósabb. Mert például apa – Géza fejedelem – és fia – Szent István – jellemében, kormányzásában alig van különbség. Ám mégis van: ami a félmunka és a remekmû, ami az átlagember és a szent között megmutatkozik. Ez eredményezte, hogy a nagy fordulatot vaskézzel elõkészítõ és emiatt nem népszerû uralkodó idõ múltával, de már szinte a maga idejében is a keresztény életeszmény (rex iustus, pius, pacificus) elsõ nagy alakjává vált.
Hartvik püspök Szent Istvánról írt legendájából vett idézettel így összegezhetem az eddig mondottakat: „Úgy jelent meg mindig, mintha Isten ítélõszéke elõtt állna; …”
A mai ünnep igézetében arra gondolok, hogy mi, itt lévõ, Szent Istvánra és mûvére emlékezõ 21. századi emberek külön-külön és egyetemlegesen is az õ és nagy utódai ítélõszéke elõtt állunk. Azt képzelem, hogy ezeréves történetünk minden eseményének és valamennyi jeles alakjának vizsgáló tekintete méri meg mivoltunkat, értékességünket. Minden egyes emberét!!
Akiben hagyatékuk szárba szökkentõ vetését találják, azt arra ösztönzik, hogy gondozza, mûvelje, ápolja, növelje szépre, nagyra. Az általuk adott példa forduljon saját korunk értékeivel kiegészülve termõre. Mint ahogyan az újra és újra földbe került búzából mindig szépen sült kenyér lesz. Asztalunkra kerülve elõdeinkre is emlékezve örömmel szegjük meg, és kínáljuk minden honfitársunknak.
Aki pedig életkora, esetleg más ok miatt még vagy már „parlag”, Szent István és utódai önnevelõ akaratát tekintse segítségnek, amivel változtatni, mûvelni kezdi önmagát. Egyszemélyes pedagógiai munka ez! A hozama szinte felmérhetetlen. Csupán ebben a pillanatban el kell kezdeni a munkát! Kialakul bennünk annak tudata, hogy csak akkor felelek meg emberi, nagykanizsai és országos küldetésemnek, ha ma több, jobb vagyok, mint amilyen tegnap voltam, és holnap több, jobb leszek a mainál, persze nem csupán magamért, magmanak. Ekkor szentistváni távlatba állítva vallhatja önmagáról és valamennyi embertársáról, hogy a magyar embernek azért van holnapja, mert volt tegnapja.
Latolgassuk, hogy Szent Istvánnal, valamint a hozzá hasonló történelmi nagyságainkkal vajon az ég nyert-e nagyot, vagy mi, földi halandók lettünk-e gazdagabbá!? Alighanem mindkét szféra!
Az azonban biztos, hogy nélkülük nem lettünk volna olyanná, nagy történelmet megélt, összeforrott, alkotó közösséggé, amilyennek a világ megismert.
Szívbõl kívánom, hogy ezzel a felismeréssel, ezzel a lendülettel, meggyõzõdéssel eltelve váljék ünneppé – régi magyar nyelven azt jelenti: szent nappá – mindenkiben nemcsak ez a rövid óra, hanem az egész napja, sõt szerettei körében töltött teljes élete.