A mesék és az álmok világában való jártasság kevés embernek adatik meg, Kustár Zsuzsa iparmûvész viszont azon alkotók közé tartozik, aki nemcsak érti, hanem képekbe is önti álmainak üzeneteit. Vele beszélgettünk mûvészetének fõ motívumairól, az alkotás és a transzcendencia közötti összefüggésekrõl, a magyar néphagyomány által közvetített õsi bölcsességrõl, amely át-meg átszövi mûveinek többségét.

– Minek a hatására döntött úgy, hogy az Iparmûvészeti Fõiskolára jelentkezik? Volt a családjában mûvész?
– Falusi származású, hétgyerekes családba születtem. Kiskorom óta nagyon szerettem rajzolni. Mégis úgy alakult, hogy a Képzõmûvészeti Gimnáziumba nem vettek fel, mert nem volt olyan felkészítõ tanárom, aki kellõképpen elmagyarázta volna a rajzolás alapvetõ szabályait. A perspektivikus ábrázolást például nem is tudtam akkoriban megtanulni. A sorsom az volt, hogy nyolcadik osztály után Budapestre, a Ruha- és Cipõipari Technikumba kerültem, mert szüleink arra gondoltak, hogy valamilyen szakma kell a kezünkbe. A technikum alatt is rajzoltam, egyfajta belsõ késztetést éreztem erre. A felvételire úgy készültem, hogy rajzszakkörre jártam. Van még egy titkos háttere is ennek a dolognak, méghozzá az, hogy én tizenhárom éves koromban megnéztem a tenyeremet, és az úgynevezett mûvész vonalam egy rendkívül kedvezõ állást mutatott. Ennek ismeretében erõs belsõ öntudattal vágtam neki az összes feladatnak, amit kaptam az élettõl. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon szerencsés vagyok és kegyeltje vagyok az égnek. Az érettségi után mindjárt felvételiztem az Iparmûvészeti Fõiskolára, és szerencsémre pont abban az évben indult cipõtervezõ szak, így elsõre fel is vettek. Már akkor is úgy gondoltam, hogy a pályám nagyobb ívet rajzol le, mint a cipõtervezés. A fõiskola után közvetlenül férjhez mentem és ezt követõen sorban jöttek a gyerekek. Velük voltam itthon, majd mintegy természetes átmenetként szabad pályára kerültem. Az indítékom tehát az volt, hogy a szakmát magasabb fokon mûveljem. Éreztem magamban olyan adottságokat és lehetõségeket, amelyeket ki tudtam bontani. Hozzátenném, hogy mindkét nagyapám és a dédnagyapáim is iparos emberek voltak, a kézügyesség tehát családi örökség. Az hogy én mûvészi pályára léptem, egyéni vágy volt, amit aztán a lehetõségekhez mérten meg is tudtam valósítani. Óriási lélekvezetést és szellemi-lelki erõt adtak az álmaimban felbukkanó útmutatások. Amikor nagyobb feladatokat éreztem közeledni az életemben, akkor az álmaim és a céljaim ismeretében könnyebben meg tudtam valósítani azokat.

– Az álomfejtés hogyan kapcsolódik a mûvészetéhez?
– Tavaly dolgoztam egy nagyobb megrendelésen, Budapest belvárosában, az Aranytíz Mûvelõdési Központban csináltam padlómozaikot. Ezt egy korábbi, 1987-ben állami megbízásra készített padlómozaikom felújítása volt. A Zodiákus Névadó Világtükröm alapján készítettem, amelyet körülbelül öt évvel ezelõtt egy belsõ átalakítás miatt tönkretettek. Hatalmas kegyelem volt a sorstól, hogy újból elkészíthettem ezt a munkát. A mozaik a magyar népmûvészetben fellelhetõ huszonnyolc állatjelképet ábrázoló zodiákus gyûrû megjelenítése. Ez a fekete-fehér padlómozaik arról szól, hogy amennyiben az ember tudja, milyen energiákkal jött a világra, akkor jobban ki tudja teljesíteni önmagát. Alapvetõen nincs benne az iskolai tanítási gyakorlatban az önismeret megtanítása. A gyerekeknek rengeteg olyan tananyagot kell megismerniük, ami idegen a létüktõl. Úgy gondolom, hogy már óvodában el kell kezdeni elõmozdítani az önmegismerés folyamatát. Ha tudja a gyerek, hogy milyen indulatokkal jött a világra, akkor meg is tudja oldani az ebbõl fakadó problémáit. A kellõ pillanatban képes megfegyelmezni magát, így önuralmat szerez. Ezáltal már kiegyensúlyozottabbak a társadalmi kapcsolatai, jobban tudja hasznosítani önmagát az emberi közösségben. Ez az egyik fõ üzenete ennek a mozaiknak. Van néhány alkotásom, amelyek mandalák is egyben. A mandala egy belsõ világrend, ugyanakkor a külvilág rendje is, és a kettõnek összhangban kell lennie. Az ember egy kozmikus lény, és ahogy a csepp része a tengernek, úgy része a tenger is a cseppnek. Az egyes ember is magában hordozza a világegyetem minden adottságát. Errõl is szólnak ezek a mûvek.
– Az Ön munkáival kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a mûvészet és a transzcendencia öszszefonódik, éltetik egymást.
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szabad pályán vagyok, szellemi és lelki síkon egyaránt, és ezzel a szabadsággal messzebbre is el lehet kalandozni. Mivel végtelen képzeletvilágom van, ezért megengedhetem magamnak ezt az óriási szellemi szabadságot. Valószínûleg a dolgom is ez, hiszen belsõ, jó érzést okoz. Sokszor többet elmélkedem, mint dolgozom, de igyekszem megtartani az egyensúlyt.
– Volt alkotói életének olyan periódusa, amikor úgy érezte, hogy nem tud továbbhaladni a munkában, nem volt képes megvalósítania az elképzelését?
– Amikor az ember kidolgozza magát, akkor vákuum van a lelkében. Ez természetes jelenség. Ilyenkor az ember azt se tudja mihez kezdjen, és ilyenkor jönnek a segítõ álmok. Ez egy fajta keresõ, bizonytalan, nyugtalan állapot, amiben keresi az ember a következõ dolgát. Ilyenkor még a morzsa-szerû álomnak is meg szoktam örülni.
– Melyik az Ön által legjobban kedvelt iparmûvészeti technika?
– Szenvedélyes, lobbanékony a természetem, és mindig azt szeretem a legjobban, amit éppen csinálok. Ha azt lelkesen tudom csinálni, akkor abból jó munka születik, ha csak ímmel-ámmal, akkor inkább abbahagyom, mert abból nem lesz semmi. Most a mozaik tetszik a legjobban, ezt csináltam legutóbb. A fõiskola után olajképeket is festettem, de ebben a mûfajban nem mûvelem magam. Az energiáimat eddig sem ebbe tettem bele, sokkal inkább a nemez-munkákba. Csakhogy a nemez kevésbé állja az idõt, ezeket valószínûleg majd megfestem olajképnek is.
– Honnan ered technikai sokoldalúsága?
– Valószínûleg a gyerekkoromban szerzett önbizalom és bátorság segített az elképzeléseim megvalósításában. Volt bátorságom több technikát kipróbálni, és valószínûleg ennek köszönhetem azt, hogy semmibe nem buktam bele. Amikor más-más technikát kívánó feladatnak álltam neki, akkor alaposan utánanéztem annak, hogyan kell kivitelezni, mit enged az adott anyag. Az anyagszerûséggel és a technikával való ismerkedésnek köszönhetõen csinálom meg a mûveimet.
– Voltak/vannak tanítványai?
– Van egy kis növendékem, Szõke Veronikának hívják. Mély, szeretetteljes barátság alakult ki közöttünk. Látva az õ rendkívüli tehetségét, bátorítottam és tanítgattam, de szerencsére õ egy olyan tehetség, akivel veleszületett minden olyan adottság, ami a képzõmûvészethez kell. Inkább csak irányvonalakat adtam neki. Rajta kívül Szilágyi Csillát készítettem fel az Iparmûvészeti Fõiskolára. Ezen kívül Jármai Zsuzsa tanárnõvel tanítottam építész karra felvételizõ fiatalokat. Az én dolgom a rajzok stílusának megtanítása volt. Sajnos egyre kevesebb idõt adnak a gyerekeknek a felvételire való felkészülésre. Vannak ugyan õstehetségek, de a mûvész pályán ötven százalék szorgalom, ötven százalék tehetség szükségeltetik. Én nem is akartam soha tanító lenni, csak rajzszakkört vezettem. Nem tudok fegyelmezni, mert a gyerekeket azonnal barátságomba fogadom, és a kisgyerekek ezzel viszszaélnek. Csak egy embert tudok tanítani.
– Kanizsán kívül hol voltak még kiállításai?
– A múlt év nagyon gazdag volt kiállításokban. Egy életmû-kiállítás keretein belül Mosonmagyaróváron, Sopronban, Kõszegen, Kalocsán, Letenyén állították ki a munkáimat. Nemrég egy pályázat segítségével tudtam egy, a mûveimet összegzõ katalógust kiadni.
– Hogyan tudná összefoglalni mûvészetének lényegét, legmarkánsabb jegyeit?
– Ez nagyon nagy kérdés, így csak rögtönzött választ tudok adni. Jobban kéne ismernem önmagamat, az önmegismerésen fáradozom most is. Amennyiben önmagamat megértem, akkor szeretõbb és megbocsátóbb tudok lenni a többiekkel szemben is. Gyerekkoromban elhittem magamról, hogy alkalmas vagyok erre a pályára, és ezzel a hozzáállással sikerült is megvalósítanom, amit szerettem volna.
– Volt olyan szellemi társa, aki segítette élete során?
– Egy megérzés révén rájöttem, hogy nekem a magyar hagyományban és jelképvilágban kellene komoly tudást szereznem. Pap Gábor mûvészettörténész elõadásaira jártam Pestre, neki köszönhetem a szellemi örökségünk iránti mély tiszteletet. Azon fáradozom, hogy mûvészetem révén ezt másoknak is közvetíthessem.
– A mûvészetét illetõen volt olyan mestere, akinek az útmutatásait követte?
– Technikai szempontból sok mindent köszönhetek volt férjemnek, Haraszti László festõmûvésznek.
– Milyen módon alkotja meg képeit?
– Nem vagyok az a típus, aki egyben látja a képét, mielõtt megcsinálja. Keresõ vonalakkal találom meg a végsõ megoldást. Engem inkább a gondolat irányít. Ha megvan a kompozíció, akkor beleteszem valamilyen technikai megoldásba. A végeredményt magamból kell kibányásznom, nem látom magam elõtt az ideális kész képet. Ez magányt igénylõ feladat.
– Mit gondol, mi a mûvészet célja vagy funkciója?
– Ezt csak úgy fogalmazhatom meg, hogy a magam számára mi a funkciója. Számomra mindig egyfajta gondolatiság, nem csak forma. Ez a saját belsõ realitásom. Képeim összhatásában a harmóniára, a béke, nyugalom, öröm kifejezésére törekszem, és ha ez átjön a képen, akkor megvalósítottam a saját mûvészi célomat.
– Jelenleg dolgozik valamilyen munkán?
– Most a vákuumot élem meg. Figyelek az álmaira és próbálom megérteni õket, hogy segítségükkel alkotni tudjak. Most azzal foglalkozom, hogy a saját sorsfordító álmaimról mandala-szerû rajzokat készítek Az álmok megfejtéseit is közlöm, a képeket és az írásokat pedig olvasókönyvbe szeretném szerkeszteni.
– Mi a véleménye napjaink mûvészetérõl?
– Azt gondolom, hogy szellemi és lelki szabadság révén a mai mûvészet nagyon sokféle üzenetet hordoz. A kíváncsi érdeklõdõ vagy tanul, vagy kap valami pluszt a kiállításokon, de el is utasíthatja a látottakat, ez jogában áll. Szeretek kiállításra járni, de valójában az okoz örömöt, ha pozitív élményekkel gazdagodom. Pont emiatt a gyerekrajz-kiállításokat kedvelem a legjobban. Egyszerûen csoda, amiket a gyerekek mûvelnek! Nagyon sok mûvész a maga kríziseit éli meg, tárja fel a mûvein keresztül. Teljesen hangulat dolga, hogy erre mennyire vagyok vevõ. Ugyanakkor nagyon sok tehetséges ember is van. A világ meglehetõsen szétesõ, ugyanakkor mindig képes újrarendezõdni. Van olyan mûvész, aki képes arra, hogy közvetítse a rendezettségét, van aki ezt nem is akarja, így csak a káoszt sokasítja. Próbálom megemészteni, amit egy kiállítástól kapok. Ami meghökkentõ, az szíven üt, de tudomásul kell venni, hogy van ilyen valóság is. Az, hogy egy kiállítástól mit kapok, az teljesen a pillanatnyi érzelemvilágomtól függ, hogy mit tudok beengedni magamba. A világ mindig két oldalú. Az emberséget én abban látom, hogy az életet és az életigenlést közvetítsük. Van aki ezt másképp látja, a kiállítást ilyenkor úgy veszem, hogy étel vagy nem étel a számomra. Egy csöppet sem hasonlítunk egymásra, és ez a tény ekkor bontakozik ki legerõteljesebben.
Ziegler Anita