– Több nyári akadémiát is szervezett már korábban az alapítvány. Itt Kendlimajorban ez egy új kapcsolat, remélem lesz folytatása. Az ötlet már megvan. Két szintre bontva lenne egy szabadképzés jellegû, és egy professzionális tábor azok számára, akik hivatásszerûen foglalkoznak a tánccal.
– Igény, jelentkezõ lenne rá?
– Jelentkezõ mindig van. A mostanira távolabbról, például Norvégiából is érkeztek, azonban sajnos Zalából nem jöttek.
– Mi lehet az oka? Talán erõteljesebben kellene népszerûsíteni ezt a mûfajt?
– A kommersziális szemléletet kellene megszüntetni. A táncban mindenre van igény, más kérdés az, hogy mennyire van kultúrája az ország egy adott területén. Zala megye néptánc együttesekkel nagyon jól ellátott. Fitness és aerobik csoportok mûködnek a környéken, színpadi táncmûvészet viszont alig-alig. Lehetne tenni ez ügyben, de eléggé szkeptikus vagyok Zalával és Kanizsával kapcsolatban. Nem véletlen, hogy tizenhat éve nem itt élek. Nem sokra mennék abban az üzemmódban, amiben itt mûködnek a dolgok. Azonban, hogy egyáltalán létezhet egy nyári mûvésztelep, azt mutatja, hogy vannak változások. Ha pesszimistán gondolkodom, akkor azt mondom, nem azok a rendszerek vannak a kultúra területén, ami szükséges és egészséges viszonyokat teremthetne. Nem nõttük ki azt a fajta betegséget, hogy nem csak igényeket kell kiszolgálni, hanem igényeket kell kelteni. Ez nagyon fontos, pláne egy olyan világban, ahol kevés becsülete van az értéknek. Mi egy olyan tradicionális modern tánc mûfajjal foglalkozunk, ami önmagában is érték, s aminek idén kilencvenöt éves az iskolája. Nemzetközileg elismert, önálló elmélettel, teóriával, történettel bíró mûfajjal foglalkozunk, ez a mozdulatmûvészet. Sajnos ma már mindenféle gyûjtõfogalomnak használják az elnevezést, a drámapedagógia és a cirkuszmûvészet is úgy érzi, igényt tarthat erre az elnevezésre.
– Mit jelent konkrétan a mozdulatmûvészet?
– Ez egy gondolkodó táncirányzat. Nem lépésekrõl szól, nem bizonyos tempójú zenérõl, hanem az emberi test tudatosságáról. Jelent egy új színpadi táncirányzatot a századfordulón, ami 1912-tõl létezik. Talán olyan szempontból is izgalmas, hogy ezekbõl a mozdulatmûvészeti iskolákból nõtt ki a világhírû magyar gyógytorna, egyes irányzataiból erõsen megszorítva a sport, ebbõl fejlõdött ki a mûvészi gimnasztika, a táncelemzés egy része és a táncnak a tudományos hátterét adó irányzatok. A mozdulati kommunikációt vizsgálja meg a táncirányzat, sokféle stílust alkothatunk belõle.
– Van érdeklõdõ közönsége ennek?

 

– Minthogy minden másra van igény, erre is van. Hogy milyen a közönség összetétele, arra lehetne statisztikai adatokat mutatni. Nem egy divatirányzatról, nem egy trendrõl szól ez a dolog. Ez a kultúra európai, és annak is egy olyan szeletével foglalkozik, ami hiányosság az európai kultúrában. Hiszen közel ezer éven keresztül nem foglalkozott a testtel. Ez volt az elsõ olyan nem testnevelési célú irányzat, ami a testnek a kultúrájával próbált meg foglalkozni.
– Mit sikerült itt Kendlimajorban az agyakban elültetni?
– Hogy mit sikerült elültetni? A tábor bemutatóval zárul, meg lehet nézni. A táncórákon kívül kis mûhelymunkákat, feladatokat kaptak a növendékek, valamint szemléletformálás céljából, történeti elõadás keretében ízelítõt a különbözõ táncmûvészeti mûfajokból. Kis tánc-mûelemzés is volt, mivel magát a kompozíciószemléletet próbáltuk egy kicsit fejleszteni. Hét nap azonban nagyon rövid arra, hogy jelentõs sikert lehessen elérni. Gondolatokat azonban lehet ébreszteni egy ilyen tábor keretében, erre is való a szabadképzés.
– Akik a záró bemutatóra érkeznek, mit láthatnak?
– Amit a hely inspirációja alapján kreáltak a résztvevõk bizonyos témák vonalán a szabadtéren. Adva van egy szép terület, miért ne használjuk ki a lehetõségeit. Divatos szóval tér-specifikus elõadás lesz.
– Hogy érezte magát a táborban, volt ideje pihenésre?
– Számomra a program nem olyan húzós, mint a növendékek számára, hiszen az alkotómunka most nem az én feladatom volt.
– És mint képzõmûvész, hogy érezte magát?
– Most teljes pihenõben voltam, de egy alkotó soha nem pihen. Ha konkrétan semmit sem csinál, akkor is valami mozog a fejében. Ez egy inspiratív légkör. Azt gondolom a pedagógia is alkotási folyamat, én nem tudom elképzelni magamat úgy tanítani, hogy valami készre gyártott anyaggal foglalkozzam. A tanítás számomra kreatív tevékenység, ugyanolyan kreatív alkotó tevékenység, mint minden más.
– Hogy folytatódik a nyara, ha visszautazik Budapestre?
– Nagyon fontos feladattal telik a nyaram az alapítványnál. A magyar tánctudományos élet eddigi dokumentációjával foglalkozom jelen pillanatban. 1956-ban jelent meg elõször a Tánctudományi Tanulmányok, az évente-kétévente megjelenõ tudományos periodikának a digitalizálását végzem. Ez az egyik feladatom. A másik, az alapítvány birtokában lévõ gyûjtemény digitalizálása is, ami ezzel párhuzamosan zajlik. Mintegy nyolcezer dokumentum szakmai feldolgozását végzem. A nyarat tudományos munkával töltöm, és egy könyvnek a megírásával, amit a mesterem, Dienes Gedeon emlékére készítek, aki 2005-ben halt meg kilencvenegy éves korában. Tõle tanultam, és az õ munkásságát dolgozom fel. A jövõvel kapcsolatban csak reményeim vannak. Abban reménykedem, hogy úgy jövök haza, hogy itt van helyem, és ez vonatkozik egyrészt Magyarország és külföld, másrészt Magyarország és Zala viszonyára. Jó lenne, ha egyszer mi, magyarok ott tudnánk megélni a lehetõségeinket, ahová tartozunk…