A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete baráti találkozót rendezett azoknak a még élõ sorstársaiknak és leszármazottjaiknak, akiket 60 évvel ezelõtt hurcoltak el családjaikkal együtt a „Magyar Gulág”-nak elnevezett hortobágyi kényszermunkatáborokba. Az évforduló aktualitásán kívül a szervezõk célja az volt, hogy emlékeztessék a közvéleményt az akkori – emberiség elleni bûntettnek minõsülõ – gaztettre, és ne menjen feledésbe a szörnyû esemény. Az emlékezés figyelmeztessen arra, hogy többé soha nem szabad ilyennek elõfordulni.

A résztvevõk a Honvéd Kaszinó Tükörtermében kötetlen beszélgetés keretében megemlékeztek elhurcolásukról, eltávozott sorstársaikról. Megtárgyalták annak lehetõségét, hogy az õket ért emberiség elleni bûntettnek számító, igazságtalan eljárás kárpótlására milyen erkölcsi és anyagi rehabilitálást érhetnek el.

A regionális találkozón megjelent mintegy száznegyven egykori elhurcoltat elsõként Eötvös Péter, az országos egyesület elnöke köszöntötte. Beszédében kiemelte, megtesznek mindent annak érdekében, hogy az egyesület sikeresen képviselje a sorstársak érdekeit. A mostani kormányzat mögéjük állt, és segít a sorsukon. A továbbiakban ismertette mi minden történt ebben az évben az egyesület életében. Az elhurcolások 60. évfordulójára a nyáron megjelentettek egy könyvet, és az egyesület kezdeményezésére a Fõvárosi Közgyûlés megszavazta egy emlékmû felállítását, melyet október 22-én avatnak fel Budapesten az I. kerületi Szarvas téren. Ez az elsõ eset – hangsúlyozta Eötvös Péter, hogy a mindenkori kormányzat állami pénzbõl, a kitelepítettek emlékére egy emlékhelyet létesít közterületen. A kanizsai esemény is része lesz annak a dokumentumfilmnek, mely bemutatja a tizenkét hortobágyi tábor és a kitelepítések történetét. Sajnos erre továbbra is szükség van, mert a közvélemény, az emberek többsége keveset tud róluk.
Marton István köszöntõje után Cseresnyés Péter alpolgármester, országgyûlési képviselõ megosztotta a hallgatósággal, hogy Takács Jánossal 2002-ben egy hosszabb beszélgetés után úgy döntött, felkarolja a Hortobágyra elhurcoltak ügyét, hiszen azok a személyek, akik három évnél kevesebb idõt töltöttek el a táborokban, semmiféle kárpótlás jellegû járadékot nem kapnak. 2003-ban és 2005-ben egy törvénymódosító javaslatot nyújtottak be hat Fideszes képviselõtársával együtt, de ez akkor nem talált sok halló fülre. Éppen ezért, amikor a kormányváltás megtörtént, a törvényjavaslatot rögtön továbbította. Ha késõn is, ha nem is nagy összeggel a kárpótlás jellegû járadék megszületik remélhetõleg kormányrendelet formájában.
Takács János alapító és tiszteletbeli elnök szenvedélyes hangon szólt az egybegyûltekhez. Legszívesebben világgá kürtölte volna, amit velük szemben akkor elkövettek, az emberiség elleni bûntett volt, mert csecsemõt és aggastyánt válogatás nélkül az akkori rendszer kénye-kedve szerint, és egyes falusi, vagy városi hatalmasságok kijelölése alapján vittek el olyan körülmények közé, amelyhez hasonlót a földön nagyon keveset lehet találni. Ez emberiség elleni bûntett volt, mely soha el nem évül. A közel nyolcezer elhurcoltból ma már alig élnek ezren, nincs már sok idejük arra, hogy valami jót tegyenek velük. Dédelgetett állampolgárként kellene kezelni õket, mert megérdemlik, és nem lenne óriási érvágás a büdzsén, ha megemelnék a járadékukat.
Arra a kérdésre, hogy mikor nevezik meg a kitelepítõiket, Takács János így válaszolt:
– Nekem is fájdalmam, hogy miért nem kapjuk el õket. A mi táborparancsnokunkat annak idején, már 56-ben megkeresték. A könyvtárakban megtalálható Gyulyás testvérek Törvénysértés nélkül címû filmjében szó van ezekrõl is, és látszik egy-két ember. Megvallom õszintén, annak adok igazat, aki elment 56-ban ahhoz, aki annak idején laposra veretett egy Fentõs nevû sorstársunkat, hogy visszaadja a verést. Amikor azonban meglátta, még egy pofont sem tudott lekenni neki, mert olyan nyomorultul nézett ki. A filmben is látszik, a legnagyobb büntetést mérte rá a Jó Isten, mert agyilag megbomlott. Szentképekkel körbeaggatott szobában térdepelve magyarázta a bizonyítványát. Most sem tudok elérzékenyülés nélkül rágondolni. A Jó Isten nem úgy verte meg ahogyan megérdemelné, hogy agyon verjük, hanem agyilag bomlott meg. Kell ennél nagyobb büntetés, mint hogy élõ halott legyen valaki?
B.E.