Le kell zárni a múltat! - furcsa iróniával dobálta a konténerbe egy devecseri férfi élete összes emléktárgyát: festményeket, régi tablót, valamennyibe beleette magát a vörös mocsok. Az öregek – erre a kis idõre – már nem akarnak elköltözni. A fiatalok féltik gyermekeiket a fertõzõ környezettõl, nem maradnak a vörös iszap sújtotta településeken.

Az emberi hanyagság és kapzsiság természeti és emberi áldozataiért – emlékeztet a szigorúan lezárt Kolontáron a világháborús emlékmûre függesztett tábla. Akik a vasút és a tározó közti részen laktak, esélyük sem volt menekülni. Azt látták csak, az ablakot elsötétíti valami sötét massza, beszivárog a réseken. A bútorok tetejére, ahol lehetett, a padlásra másztak… Csütörtökön két mikrobusznyi önkéntes dolgozott Devecserben a Piarista Iskolából. Felnõttek, diákok, lányok, fiúk, kanizsaiak és kollégisták. Az alsó korhatár 16 év volt, sokan pedig, akik még nem érték el, igen bánták. A lányok munkája a Karitász raktárában az adományok válogatása, szortírozása volt. A fiúk ragaszkodtak a kemény munkához. Két réteg vegyvédelmi ruha, lélegzõ maszk, védõszemüveg – létezni sem könnyû ezekben, hát még dolgozni. Bár aznap szép idejük volt, a megelõzõ esõzés sártengert okozott. Aki levette szemüvegét, hamar megtapasztalta, mennyire szükséges: szemébe fröccsent a vörös sár. A szakszerû kimosás viszont azonnal segített rajta. Gipsz szétterítése, használhatatlan bútorok konténerbe pakolása, idõsek segítése – mindig oda vezényelték õket, ahol szükség volt rájuk. Debrecentõl Szombathelyig szerte az országból érkeztek dolgos kezek. A kanizsaiak fantasztikus összefogást tapasztaltak meg. Ám amikor a jól végzett munka után hazafelé tartottak, beléjük hasított: nekik van hová hazamenni. És Devecser, Kolontár kárvallottjai mikor mondhatják ezt?
P.J.