Idén tavasszal egy, azóta a történelem süllyesztõjébe került ember megpróbált különbséget tenni áldozat és áldozat között. „Az, hogy a kommunizmus áldozatává vált valaki, az részben az õ döntése volt. Antikommunista volt, egyéb nézeteket vallott, tehát õ errõl dönthetett. Ha akart, kommunista is lehetett.” – nyilatkozta. Hasonlóan embertelen lenne, ha mi is különbséget tennénk a fegyverrel a kézben elesettek és – például – a nagykanizsai Béke mozi elõtt várakozó, a pártbizottság székházából a tömegre leadott lövésektõl halálos sebet kapó fiatal fiúk között. Ungor Károlyra – aki a szentpéterúri – és Balázs Lászlóra – aki a szombathelyi, felszámolás elõtt álló, Szent Márton úti temetõben nyugszik – gondolok. Vagy azokra a két-hároméves gyerekekre, akiknek eredeti sírkövét a Kerepesi (Fiumei úti) temetõben még módom volt látni. A 30. évforduló elõtt, 1986-ban „nagytakarítás” tüntette el õket. Az elsõ Orbán-kormány állíttatta vissza rekonstruált emléküket.

Ha a kommunizmus magyar áldozatairól esik szó, leginkább rájuk gondolunk. Vagy az internált, deportált, bebörtönzött, megkínzott, idegenbe üldözött százezrekre. De eszünkbe jut-e: egy egész országot zártak ázsiai zsákutcába? Hol tartana ez az ország, ha nem béklyózza meg tehetségeit egy természetellenes gondolkodás? Keserû tréfa volt azokban az években: „Tudósok voltak-e a kommunizmus teoretikusai, Marx és Engels? – Biztosan nem, mert akkor elõször állatokon próbálják ki.”
A kommunizmus bizony benne van a jelenben, és benne lehet a jövõben is – idén tavasszal Balog Zoltán ezzel magyarázta, hogy még ma is nehéz emlékezni az üldözöttekre. – Nemcsak a múltra emlékezünk, hanem a jelenre is, mert a kommunizmus benne van az életünkben, a kapcsolatainkban, az egymáshoz való viszonyainkban, az iskolai nevelésben, a pénzben és a politikában. – fogalmazott, majd utalt a 2004. december 5-ei kettõs állampolgárságról szóló népszavazásra és a 2006. októberi tüntetéseket szétverõ rendõri brutalitásra. A legfontosabb, amivel gyermekeinknek tartozunk, az igazság érvényesítése – hangsúlyozta. – Emellett az önvizsgálatnak is be kell következnie, amelynek során azt kell megállapítani, hogy közöttünk mennyire mérgez a bizalmatlanság. Másrészt tanúságot kell tennünk arról az erõrõl, ami nagyszüleinknek, szüleinknek, egyházainknak, a polgári-nemzeti közösségeinknek lehetõvé tette a túlélést. A gyermekeknek beszélni kell arról, hogy mi az az erõ, ami legyõzi mind a nácizmust, mind a kommunizmust. A kommunizmus évei nem voltak elveszett évek abban az esetben – fogalmazott –, ha sikerül továbbadni azt a tapasztalatot, hogy a hit és a hazaszeretet képessé tesz bennünket a diktatúrák túlélésére.
P.J.