Tisztelt irodalomszeretõ zalai Közönség! Kedves 15 éves Pannon Tükör!

Gimnáziumi tanár vagyok, így tudom, 15 évesnek lenni a legszebb ifjúkor: már a kamaszkor után, a kiteljesedés elõtt. Ráadásul fizikatanár is vagyok, így (ennek ellenére…) hadd legyek büszke arra, hogy immár a 2007. év 2. száma óta lehetek az impresszumban a Pannon Tükör szerkesztõbizottságának társadalmi elnöke: nem irodalmárként, de kultúremberként. Erre oly büszke vagyok, hogy az unokámnak is szeretném majd mesélni. (Egyébként a történetmesélés a legfontosabb identitásképzõ a kultúrantropológia szerint.)

Így tiszta, jó szívvel köszöntöm a 15 éves Pannon Tükört és a pannon géniuszban hívõ irodalmi lokálpatriótákat, kultúrahívõket. Jó lenne köszönteni az alapító fõszerkesztõt, a kanizsai Pék Pált, aki 1995 és 2000 között nívós irodalmat mutatott fel. Viszont köszönthetem a megmentõ továbbvivõt, a kanizsai Czupi Gyulát, aki 2000 és 2003 között fõleg a helyismeretet emelte magas szintre. De legfõbb elismerésem Péntek Imréé, a jelenlegi fõszerkesztõé, aki megõrizve a régi értékeket átvitte, megmentette a szerelmet a túlsó partra… Büszke vagyok rá, hogy mindhármukat jól ismerhettem, ismerhetem.
A zalai lapalakítás Nagykanizsán felmerült ötlete óta a Pannon Tükör mára igazi irodalmi-mûvészeti fórummá, szellemi mûhellyé vált. Valóban sikerült megvalósítani Péntek Imrének azt a hármas elvet, amit annak idején fõszerkesztõi beköszöntõjében megfogalmazott: a helyi, a regionális és az egyetemes irodalom és kultúra szentháromságát. A Pannon Tükör a magyar nyugati régió markáns arcélû folyóirataként immár 15 éve közvetíti a kortárs magyar irodalmat és mûvészetet is az értékek mentén tájékozódva az országos szellemi élet közvetítõ láncszemeként, de helyi szellemi alkotóerõként is: azaz valódi (hamvasi) pannon géniuszként.
Tudom, Budapest messze van, de azért még mindig lehet hinni az egységes nemzeti irodalomban, amely közösségrõl is szól, tehát közösségteremtõ. A magyar irodalom – mondják – folyóirat-irodalom: afféle irodalmi üzenõfüzetek szolgálják az ország különbözõ részein élõ írók, irodalmárok, mûvészek közösségi kohézióját. Ha a magyar kultúra válságos állapotban lenne is, benne szellemi hátországként üdítõ kivételnek számít folyóiratként a Pannon Tükör. Példázva azt, hogy Zalában, a nyugati végeken, akár a kanizsai végvárban sem hunyhat ki a szellem napvilága! ( S tudjuk, a vitamin a héjában van…)

Azt is tudjuk, az írott szó mesterei a kommunikáció fõ letéteményesei. S olyan publikus megszólalásokra és írásokra van szükség, amely az igényességet, azaz a kultúrát erõsítik. Mert nem csak a politikától, de még inkább a szellemi erõktõl is várjuk a változást. Ez az értelmiség felelõssége: emelkedõ Magyarországot kultúremberektõl várhatunk. A minõség felmutatása érdekében is van szükség többek között a Pannon Tükörre.
Varázslatos szavakat ugyan nem mondhatok, de a pannon tükörbe nézve elragadhat engem is a szerelmes földrajz: bár messzirõl jõvén, de a pannon géniuszban (azaz szellemi alkotóerõben) hívén is meglátszik, hogy haza nem csak a magasban van, hanem itt van köztünk… A Pannon Tükör látszólag Zala megyei irodalmi, mûvészeti, azaz kulturális folyóirat, de sokan hiszünk benne, hogy sokkal bõvebb kisugárzású, régión is túlmutató, s talán az egyetemesben is értékteremtõ. Tételmondatként: a pannon géniuszban hívõ lokálpatriótákat próbálja összetartani ez a lap, amely igényes külsõ és belsõ megjelenésével mára (15 évesen) igazi irodalmi, mûvészeti mûhellyé vált.
Én örülök, hogy itt is igazi költõket is láthatok ismerõsként, akár barátként. Látható, hogy a költõ nem különb, mint a többi tisztességes ember, csak nagyobb távlatokban gondolkodik, mert gondolkozni és csalódni is született. Hiszen õ érzi át legjobban az emberi lét szomorú halandóságát. De szükségünk van olyanokra, akik e szerencsétlenség ellenére képesek meglátni a Szépséget, ami sokszor láthatatlan. Szükségünk van költõkre, hogy szeressenek, gyûlöljenek, aggódjanak értünk, hogy utat mutassanak (ha ez néha az út kritikája is…). Így mondható el, hogy a Pannon Tükör emlegetett lokálpatriotizmusa nem fullad provincializmusba, sõt!
Nem feledhetõ, hogy a régi Zala-vármegye nagyságánál fogva hasonlatos a Kárpát-medencei Nagy-Magyarországhoz: így gyökereink nem provinciálisak, hanem kitágultak, bõ spektrumúak… S „tág a világ, mint egy álom, mégis elfér egy virágon”! Most értem meg csak igazán, hogy milyen jó, hogy folyóiratunk a nagyvilág magyarjaihoz is el szeretne és tud jutni – mint virág… Ha együtt nézzük a 15 év termését, akkor egy költõkben, képzõmûvészekben, történelmi személyiségekben gazdag, a szellemi külvilágokra nyitott és befogadó Zalát látunk. S benne mondjuk a három város (Zalaegerszeg, Nagykanizsa és Keszthely) nem rivalizál, hanem közös szellemi erõfeszítésben létezik. Ha a Pannon Tükörre nézek, elhiszem, hogy a vidéki élet lehetõségeiben nem rosszabb a fõvárosénál: nem jelent hátrányt!
A vidéki élet nem elefántcsont-tornyot jelent. Sõt, a peremvidékeken vannak a világítótornyok! Gondoljunk például Utassy Józsefre, Pék Pálra… Egy kulturális folyóiratnak nem lehet más programja, mint hogy kapcsolatban legyen a jelennel. Bár vannak személyes ügyeink, de összetarthat bennünket az irodalom, mert a mûvészet a lélek megtartója.

Klebelsberg Kunóval szólva: „Ma, amikor kezünk annyi téren meg van kötve, a szellem régióiban ellenben korlátlanul cselekedhetünk, éppen a nagy kulturális erõfeszítéseknek van most itt az ideje.”
Jelszavaink valának: örökség, hagyomány, közösség, szabadság, minõség. Jöjjenek a kultúremberek (emberistenek helyett kultúremberekre van szükségünk)! Ezért lehet a kultúra akár kampánytéma is. „Karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre!” Mert haza nem csak a magasban, de köztünk is van: különösen a pannon tükörben…!

Köszönöm, hogy mindezt elmondhattam.

Balogh László a Pannon Tükör szerkesztõbizottságának elnöke

(Elhangzott 2010. október 29-én 15.00 órakor Zalaegerszegen, a Göcseji Múzeumban a 15 éves Pannon Tükör köszöntésekor.)