Az október 28.-i lapszámban közölték Szendrõ Zsolt egyetemei hallgató keserû hangvételû levelét a városi megemlékezések érdektelenségérõl. Szendrõ Zsoltnak teljes mértékben igaza van, õszinte érzései, gondolatai nagyon helyénvalóak.
Most november 4-e van, este, csendes este. Már meggyújtottam az emlékezés gyertyáját a kopjafánál és most az emlékeimmel küszködve írom soraimat.
Megyei lapunkban anno dacumál volt egy pályázat, ahol a forradalom emlékeivel, személyes gondolatokkal lehetett pályázni.
Én már ott leírtam, hogy személy szerint nem voltam forradalmár, bár egy 13 éves gyermek, máshol, más helyzetben akár lehetett volna az is. Sok jeltelen sír rejti ma is hasonló korú társaimnak porladó hamvait.

Személyes sorsom és személyes érintettségem indított csupán arra, hogy mindig, minden helyszínen ott legyek, az elsõ nagy felvonulástól addig a pillanatig, amikor a "Szabadság" tér sarkán megjelentek az idegen harckocsik.
Volt három nagy rendszerváltás ebben az országban, valahogyan egyik sem kedvezett sem a családomnak, sem magamnak.
Nem is szívesen beszélek ezekrõl a dolgokról. A megrázó erejû film címe után - Soha, sehol, senkinek... tudniillik ezekrõl a dolgokról tilos volt, aztán nem lehetett, ma meg már nem is érdemes beszélni senkinek.
Barátom kérdezte nem túl régen, tudom-e, hogy "Ivánt" ki és mivel húzta le a talapzatáról? (a szovjet katonák emlékmûvérõl van szó - ma is látom sokszor a temetõben az utód szobrot, semmi rossz érzésem nincs - inkább sajnálkozom a 20 millió szovjet áldozaton, ami nem igazán volt egy szükséges és kõbe vésett szám).
Kicsit szégyelltem magamat, mert nem tudtam pontos válaszokat adni neki. Látod, ezekrõl a dolgokról senki sem beszél, senki nem tud semmit - válaszolta. Úgy fogunk elmenni, hogy mindenre a jótékony feledés homálya borul.
Most nincs szándékom többrõl beszélni, ez egy sokkal összetettebb témakör.
Visszatérnék inkább Szendrõ Zsolt soraihoz és kérdeznék! Nem Tõle, hanem úgy általánosságban.

Az én korosztályom ténylegesen megindult. Nem a szó átvitt értelmében, hanem úgy, hogy észrevétlen elfogyunk.
Állhatok én a kopjafa elõtt sajátos magányomban. Az élet csak megy a maga útján. Viháncoló fiatalok húznak el mellettem.
Fogalmuk sincs semmirõl. A gépjármûforgalom, mint minden napon, elevenen lüktet körülöttem. Õk sem ide kívánkoznak.
A televízióadók közül - külön mûsorral - talán egy-kettõ idézi fel a régmúlt napokat.
Pedig a mi életünkben soha, sehol nem lehetett annyi felszabadult, mosolygós arcot látni, mint a forradalom idején. Az emberek átérezték a pillanat nagyszerûségét, hittek a szabadságban, mert az én népem már csak ilyen.
Jut eszembe, valóban kevéske információ jött arról, hogy az évforduló kapcsán hol s miként fog megemlékezni a város a forradalom születésérõl (s a gyásznapról). Ez bizony igaz.

A fiatalok érdektelenek. A szülõk korosztálya, megérvén a ki tudja hányadik szûkös idõszakot, szívesebben emlékezik vissza azokra az idõkre, amikor "minden volt". Valahol igazat kell adnom nekik is, mert csak ez az egy élete van mindenkinek, azt szeretné minnél jobb körülmények között leélni. Ez persze nem fog menni. Akik a megfelelõ helyen és idõben a megfelelõ beosztásban voltak, maradéktalanul elvették dolgos munkájuk gyümölcseit.
A jelszó az volt, hogy az állam nem jó tulajdonos. Hát õk sem. Méltatlan ipari-ökokatasztrófa, véget nem érõ leleplezõdések, lenyúlás a végsõkig. Azt szoktam mondani, hogy idõs és rokkant ember létemre, csak úgy ránézvést minden nap lenyúl engem is valaki. Sajnos, nem beszélek mellé. És még meg is lopnak, átvitt értelemben is, meg ténylegesen is.
Sötét a kép? Nem az, csak igaz. Rend és jog kéne és összetartozás, dehát a kényszer nagyobb úr, a széthúzás, a sanda gyanakvás és az elesettség kényszere aratnak.

Az érdektelenségnek százféle arca van. Csak arról nem beszél senki, hogy ennek a csodálatos ünnepnek, az évfordulónak ma már nincs igazi mozgósító ereje. Amíg lett volna, rosszarcú emberek s embertelen szervezetek gondoskodtak arról, hogy még az emléke se maradjon meg az emberek tudatában. Vagy, ha igen, méltatlan összefüggésben, "ellenforradalomként".
Szörnyût mondok, ma már hivatali kötelességgé is vált a méltó emlékezés. Ha viszont visszatekintek az elmúlt húsz évre, vagy odafigyelek a mindenapokra, nekem marad a befelé fordulás.
Mert elszoruló szívvel olvasom a lap hasábjain, hogy már a forradalom megítélése is ürügy a kicsinyes vagdalkozásra.
Pedig igazán nagy tetteket csak emelkedett lelkületû nép képes véghez vinni.

Keserû voltam? Minden okom megvolt rá!
Hozzájárulok-e nevem közléséhez? Nem.
Barátom kérdezte egyszer, miért siettem el egy szép megemlékezésrõl olyan méltatlanul hamar? Most elárulom, talán egy nagy kõvel kevesebb fogja nyomni a lelkemet. Akkor, ott, teljesen véletlenül egy árpádsávos lobogót lengetett a szél a fejem felett. Ez még nem lett volna baj. Amint azonban oldalra pillantottam, ugyanazt az arcot láttam meg az árnyékba húzódva, amelyik rendszertõl függetlenül (pénzért-e, vagy meggyõzõdésbõl?), oly szívesen kamerázza a kettõnél nagyobb csoportosulások tagjait.
Ez csak nekem jelentet problémát? Lehet kérem sorsot cserélni, aztán mindjárt és minden más megvilágításba kerül!

Lehetséges mindez amit leírtam?
Igen kérem, lehetséges. Méltatlan történéseknek voltam tanúja, olykor szenvedõ alanya. De ezek a dolgok ma már alig ébresztenek bárkiben is gondolatot.
Akkor hát kivel ünnepeljek?

P.s.: Mondanivalóm még lenne bõven, mint például Dr. Krátky úr, városunk díszpolgára méltatlan sorsáról, aki családjával a szomszédunkban tengette öreg napjait, amíg a Csepel gépkocsi motorja éjféltájt fel nem zúgott a kapunk elõtt, hogy elvigye a deporálás szörnyûségei közé - van elég rossz emlékem, s természetesen jó is, de sajnos az elõbbiek nagyon beárnyékolták az életemet.