Egy tartalmas nap emlékével – így dedikálta egyik könyvét Szigethy Gábor kanizsai látogatása során. Valóban, a batthyánys és a piarista gimnazistáknak tartott órákon, a három interjúban és a Nem verték le ötvenhatot elnevezésû versünnepen egyaránt azt tette, amit az emberi élet értelmeként határozott meg egyik hallgatóságának: adott.

– Amikor kimondtam: Kádár János egy hazaáruló gazember volt, láttam, a fiatal tévériporternõ szeme megrebbent. Mi zajhatott le a fejében? Vajon engedi-e a fõnököm, hogy ez lejöjjön? – osztotta meg a fiatalokkal friss élményét a Nagykanizsai Polgári Egyesület rendezvényére érkezett vendég, majd 1956 novemberének eseményeit felidézve alátámasztotta állítását. Az MSZMP alapítójának hazugságait sorolta: a forradalmat dicsõítõ, majd a résztvevõk büntetlenségét ígérõ nyilatkozatait hamar megcáfolták tettei. Haláláig ragaszkodott szolnoki rádiófelhívásának meséjéhez, melylyel szemben dokumentumok igazolják: Kárpátaljáról tért vissza a forradalmat legázoló szovjet tankokkal.

–Tanuljanak a költõktõl pontosan fogalmazni! – kötötte az Ötvenhatos versünnepen résztvevõ diákok lelkére. A költészet a világ lelkiismerete! A versek kétségkívül komor légkörét egy – ha lehetséges egyáltalán – vidámabb történettel oldotta fel. Darvas Iván részt vett politikai fogoly bátyjának kiszabadításában. A forradalom után ezért a Vígszínházból vitte el az ÁVÓ. Elõadás elõtt keresték fel öltözõjében. – Még eljátszhatom a darabot? – kérdezte. Megengedték neki. A nézõtéren ott ült a két ávós. Szigethy Gábor abban az idõben tizennégy évesként minden színházjegyét megõrizte. Õ azt az elõadást látta! – döbbent rá, amikor olvasta a színész visszaemlékezését. Aki két évet töltött le, utána jó darabig fröccsöntõ mûhelyben dolgozhatott csak. Bent gumibottal verték a veséjét, élete végéig megszenvedte. Amikor Makk Károly a hetvenes évek elején Szerelem címû filmjét forgatta, az egyik jelenetet a Markóban vették fel. Szünet volt, lámpákat szereltek a világosítók, a várakozó Darvas Iván megpillantotta az egyik börtönõrt, aki annak idején a veséjét verte. Nézték egymást. A börtönõr is tudta, hogy Darvas tudja. Aztán a színész – a rá jellemzõ eleganciával – magához intette, elõhúzott zsebébõl egy papírtízest (akkoriban az nagy pénz volt), s a börtönõrnek csak annyit mondott: – Hozzon, fiacskám, egy kávét… Ezt is tanuljuk meg, a kommunistákat eleganciával elküldeni, ahová valók.
Az 1942-ben született Szigethy Gábor, mint mondta, ahhoz az utolsó, a legfiatalabb nemzedékhez tartozik, aki már tudatos fejjel élte át a forradalmat. Nem volt résztvevõje, csak ott volt a Bródy Sándor utcában, amikor lõttek, s õt egy teherautó fedezékébe lökte egy férfi, hogy megmentse. Évekig hazudta a történelemtanítás, hogy a Rádió épületét megtámadták. Az akkoriban sûrûn vetített szovjet partizánfilmekbõl még õ is tudta, ahol torkolattüzet látni, onnan lõnek. S ahol meghalnak, oda talál a lövedék. Pulóvere elszakadt, piszkos lett – mit fogok kapni ezért nagyanyámtól! – forgott a fejében, maga sem tudja, hogyan ért haza. _ Majd reggel számolunk! – ennyit mondott csak nagyanyja, de másnap már kijárási tilalom volt. Majd az oroszok kivonulása után egy egészen megváltozott fõvárost tapasztalt a Móricz Zsigmond körtéri gyerek. – Én láttam a mosolygó Budapestet! – emlékezett. Minden sajtóterméket összevásárolt, s nála megmaradtak, kiállítást is szokott belõlük rendezni. Sokan elõvigyázatosságból megsemmisítették ezeket az újságokat, olyanok is voltak, akik naivul beadták a Széchényi Könyvtárba. Nem sejtették, hogy elõbb azok kezén fut át, akik e lapokból, képekbõl gyártottak bizonyítékokat a forradalmárok ellen.
Bármilyen fájdalmas, szóba került, hogyan veszítette el ötévesen édesapját, miért nagyanyja nevelte. Az igazi szegénység indította el édesapját a népi baloldal és Szabó Dezsõ felé, részt vett az ellenállásban, aztán 1945 után a Kommunista Párt tagja lett, mert azt gondolta, hogy valóban meg lehet váltani a világot. Késõn döbbent rá, hogy a kommunisták nem megváltani, hanem birtokolni akarják a világot, a hatalmat, Magyarországot. 1947-ben a választási bizottság tagja volt, és néhány nappal a választás elõtt kezébe nyomták a végeredményt, hisz a Kommunista Párt vezérkara tudatosan készült a kékcédulás választásokra és a csalásra. Õ közölte, hogy nyilvánosságra hozza a meghamisított adatokat, a csalás tényét. Ez délelõtt történt, az éjszakát már nem érte meg.
Amikor városunkban híre ment, ki lesz a Nagykanizsai Polgári Egyesület vendége, nevének hallatán sokan a Gondolkodó magyarok címû, nyolcvanas évekbeli sorozatára asszociáltak. Mint elmondta, II. András Aranybulláját egy antikváriumban vásárolta meg 1984-ben. Elolvasta, úgy gondolta: ezt az elsõ fordítást korunk emberének is olvasni, ismerni kell, mert az 1222-ben papírra vetett szöveg ezeréves öntudatunk alkotmánya. Virág Benedek – a hajdani kanizsai piarista diák, fûzték hozzá a hallgatóságból – 1805-ben, évtizeddel Martinovics Ignác és hat társa kivégzése után adta ki fordítását. Az erõszakkal elnémított országban tudatosítani akarta a magyarokban: bár parancsuralmi rendszerrel Bécsbõl irányítják országunkat, az Aranybulla szövege rögzíti jogunkat az erõszakos hatalomgyakorlás visszautasítására, öntudatunk, önállásunk védelmére – jogunkat a tiltakozásra, ellenállásra. 1987-ben a Gondolkodó magyarok sorozat 50. kötetét szerkesztve, az elõszót írva õ is arra gondolt: magyarok, tiltakozzatok országunk gyarmatosítása ellen! Ez vezette õt Lakitelekre is, az MDF bölcsõjéhez, melynek rövid ideig szóvivõje, választmányi alelnöke is volt. Ám az SZDSZ-szel kötött paktum hamar megláttatta vele a párt korlátait, s kilépett. Szólt az 1994-es nagy árulásról is, amikor a kezdetben magát kemény antikommunistának láttató liberális párt szövetséget kötött az MSZMP utódpártjával. Ezzel veszítette el az SZDSZ a bázisát, elsõsorban a vidéki értelmiség körében.
Feleségével, Gábor Miklós és Ruttkai Éva lányával, Júliával érkezett városunkba Szigethy Gábor, aki maga sem tudja: micsoda is tulajdonképpen. Író? Rendezõ? Irodalomtörténész? Színháztörténész? – Lehetséges-e egyáltalán színháztörténetet írni? – kérdezték tõle. Egy-egy fénykép menynyit tud beszélni, egy megbillent gyertya mennyi dinamizmust sugároz! – felelte, ám beismerte, igazából sok múlik azon, ki faggatja ezeket a dokumentumokat. Kanizsán érte az a telefonhír is, hogy pénteken (november 19-én) adja ki a Helikon kettejük könyvét, a Ruttkairól és Latinovitsról szóló Álomszínészpár címû albumot. A városi könyvtár kiállítást is rendezett a vendég mûveibõl, ahol a könyvek természetesen kikölcsönözhetõk.
Nem verték le ötvenhatot címmel nem vetélkedõre, hanem versünnepre került sor a tartalmas nap végén. A városunk valamenynyi középiskolájából érkezett fiatal egyforma jutalomban részesült a Polgári Magyarországért Alapítvány jóvoltából, melyet Szigethy Gábor adott át. Kóré Péter, az egyesület elnöke az élmény zavartalansága érdekében a hallgatóságtól is azt kérte, hogy – akár egy zenemû tételei között – a versek között ne tapsoljanak. A huszonhét diák: Kupó Márton, Illés Evelin, Nincsevics Amarill, Kuzma Zoltán, Ifjovics Evelin, Grács A. Filoména, Herbel Henrietta, Elekes Vanda, Czifra Dorina, Varga Klaudia, Imrei Réka, Németh Adrienn, Kustán Dániel, Bánhidi László, Mihalics József, Kecskés Luca, Belina Barnabás, Rodek Vivien, Budai Gyula, Csizmadia Lívia, Kovács Klaudia, Klinger Evelin, Óvári Krisztián, Cseszkó Delinke, Tringer Ferenc, Horváth Bálint és Radics Adrián értõ és érzõ versmondása megrendítette a hallgatóságot. Több közülük tizenhat éves – ugyanennyi idõt töltött börtönben Wittner Mária – idézte föl Szigethy Gábor. A kilencvenes évek közepe táján születtek. Belegondolni is megdöbbentõ, micsoda tapasztalatokat élhetett át az a nagyszülõ, akinek unokája valódi fájdalommal és dühvel szólaltatta meg a verset: Én nem felejtem el, s meg nem bocsájtom, hogy rabszolgává lett egész nemzetem! A mindenségbe is belekiáltom bûnödet: Vádollak és ítélkezem!
K.H.