Reggel háromnegyed hét: érkezik a váltás, az éjszakai mûszakban dolgozók az éjjeli eseményekrõl beszámolva adják át a szolgálatot, a huszonnégy órás mûszakot még csak most kezdõ kollégáknak. Az éjszaka nyugalmas volt, csupán a negyed órával a váltás elõtt befutó riasztás zavarja meg a reggeli protokoll megszokott rendjét. Galambokon egy autós jármûvével becsúszott az út menti dzsumbujba, majd õ maga eltûnt a helyszínrõl, s magával vitte az autó forgalmi engedélyét és a rendszámtáblát is, vélhetõen azt hitte, így talán nem tudják majd beazonosítani. Az alvázszámról azonban megfeledkezett.

Miután a csapat visszatér a mentésbõl, végre megtörténhet a váltás, amikor a két mûszak tagjai a gépkocsik elõtt felsorakoznak, szemben a szolgálatvezetõ parancsnokkal, s végrehajtják a katonás ceremóniát. Az új mûszakba érkezõ tûzoltók tüzetesen átvizsgálják az autókat, berendezéseket, hogy minden rendben van-e velük, sõt, csizmáikat is kibokszolják, pedig a nap végére biztosan vastagon mocskos lesz. Lám, a tûzoltók optimista emberek…
Az optimizmusra és a jó kedvre pedig bizony, nagy szükség van ezen a pályán, ahol óriási és egyenetlen eloszlású a napi stressz, s a sikerek mellett nem egyszer olyan kudarc, negatív élmény is éri a lánglovagokat, amelyet a legkeményebbek is nehezen dolgoznak fel.
Szép Szabolcs április harmadikán vonult elsõ alkalommal. Szerencséjére – vagy inkább balszerencséjére – azóta megúszta az igazán véres eseteket, az elmúlt idõszakban inkább az avartüzek jelentettek állandó elfoglaltságot a lánglovagoknak – igaz, az se semmi. A vastag, huszonvalahány rétegbõl álló kabát és a nadrág nem engedi át a verítékbõl keletkezõ párát, a tizenöt-húsz kilogrammos légzõkészülék, s az izzadó arcra tapadó maszk gondoskodik arról, hogy az árnyékban is negyven fokos hõségben az avartüzet oltó tûzoltók élete pokollá váljon. Többségük szerint egyébként ez a fizikailag leginkább megerõltetõ munkák közé tartozik.
Szóval bõven kijutott ebbõl Szabolcsnak új hivatása elsõ hónapjaiban, a korábban autókereskedõként dolgozó fiatalember azonban láthatóan bírja a gyûrõdést.
– Gyerekkorom óta tûzoltó szerettem volna lenni, de a korábbi képzésekre nem vettek fel – meséli. – Mindig is tetszett ez a hivatás, édesapám is tûzoltó volt, tõle kaptam az indíttatást. Jól esik, hogy másokon, másoknak segíthetek, szerintem egyébként csak az marad meg ezen a pályán, aki valóban elhivatott. Már csak azért is, mert anyagi értelemben sem becsülik meg a tûzoltókat, amit viszont képes kompenzálni a társadalmi, morális megbecsülés, de abból sajnos, nem lehet megélni. A kollektíva nagyon jó, itt valóban mûködik az egy mindenkiért, mindenki egyért elve.
Szabolcs az úgynevezett 2-es szeren dolgozik, ez egy bivalyerõs Mercedes fecskendõautó, több mint nyolcvanféle eszközzel, berendezéssel, afféle igazi mozgó tûzoltó szertár – talán innen eredeztethetõ a nem bennfentes fülnek ismeretlen „szer” szakkifejezés is; a tûzoltók így hívják jármûveiket. A Merci egyébként 260 lóerõs, és valóban nagyon megy. Csupán egy profi gépkocsivezetõ kell a kormány mögé, és semmi nem jelenthet akadályt a monstrumnak.
Ezt mi is megtapasztalhattuk, amikor a reggeli váltás után nem sokkal be is futott az elsõ riasztás, Nagyrécsénél két kamion ütközött. Ahogy megszólal a minden helyiségben elhelyezett, vonulást jelzõ csengõ, ki hol van, rohan az öltözõbe, hogy magára rántsa a csizmát, aminek szárában mindig benn hagyják a vastag, a hasat is védõ nadrág szárát, mert így könnyebb felhúzni. Olyan ez, mint egy versenyfutás. Szinte egy perc alatt mindenki az autón terem, egy-egy szeren négyen-öten dolgoznak. Pici kellemetlenséget csak a gyors beöltözés utáni esetleges levetkõzés jelenthet. Ugyanis ha szól a csengõ, nincs idõ gondolkodni, latolgatni, hogy melyik szer indul a helyszínre, valamennyi tûzoltónak be kell öltöznie. Ez idõ alatt a szolgálatvezetõ parancsnok egyeztet, s eldönti, hogy melyik fokozatba sorolja a befutó információk alapján a riasztást, s melyik autó indul el a kármentésre. Ez azért fontos, mert némileg eltér egymástól az egyes szerek eszközkészlete, s más a legénység létszáma is. Amúgy pedig mindenütt az a gyakorlat, hogy az 1-es szeren a profik közül is a legprofibbak dolgoznak. Ezért aztán az igazán „zúzós” esetekhez általában õket küldi a szolgálatvezetõ parancsnok, aki maga is ezen az autón foglal helyet. S ha csak egy szer vonul, akkor a másik legénysége visszaöltözhet – ha valami, akkor ez az, ami miatt bosszúsak szoktak lenni a fiúk.
Szóval ott tartottunk, hogy egy perc alatt beugranak a tûzoltók az autókba, ekkor általában még csak a nadrág és a csizma van fenn, a többit, kabátot, kesztyût, sisakot már menet közben veszik fel, ami nem is olyan könnyû feladat – e sorok írójának legalábbis nem volt az. A gépkocsivezetõ – esetünkben Györkös Imre – meglehetõsen lendületesen, sportosan közlekedik az autók között, ezért aztán a tempóhoz nem szokott utasnak bizony, foggal-körömmel kell kapaszkodnia. A Balatoni úton haladunk végig, szerencsére az autósok tudják a kötelességüket, lassítanak, félrehúzódnak, de erre igazán most nincs is szükség, hiszen könnyedén elhúzunk mellettük a szembejövõ sávban. Kis nehézség csupán a Hevesi-Balatoni út keresztezõdésénél, a körforgalomban adódik, ahol a mi sávunk bedugult, egy csuklós busz zárja el az utat. Semmi baj, balról kerüljük a körforgalmat, így most pont szembe megyünk a Nagyrécse felõl érkezõkkel. Itt már mindkét sávban állnak autók, nehezen férnénk el közöttük. Györkös Imre azonban ura a helyzetnek, a szembõl jövõ autókat bal felõl kerüljük meg, átvergõdünk a szûkös szakaszon, s innentõl már szabad az út Nagyrécse felé. Bár a most épülõ körforgalom ott sem könnyíti meg a helyzetünket. Az autóban tapintható a feszültség, a tûzoltók többsége hallgat, állítólag ilyenkor kell is az izgalom, hogy a váratlan helyzeteket – akár egy ugrásra kész ragadozó – kezelni tudják. Egri Gyula alezredes, tûzoltó-parancsnok szerint baj, ha ez nincs meg, s a tûzoltó már rutinból dolgozik. Általában ekkor a legkönnyebb hibázni.
Közben kiérünk a helyszínre, ahol egy olasz rendszámú kamion ráfutott az elõtte haladó tehergépjármû-szerelvényre. Személyi sérülés szerencsére ezúttal nem történt, ám az anyagi kár jelentõs. A vétlen teherautós jármûvének platója felgyûrõdött, az olaszé meg egyszerûen szétesett, leszakadt, a motorból kihulló alkatrészeket a tûzoltók szedték össze. Az úttesten olaj és gázolaj keveredik hûtõvízzel, na meg csapadékvízzel, ugyanis közben elered az esõ is. Az olasz, vékonydongájú pilóta nem hajlandó elismerni, hogy nem tartott megfelelõ követési távolságot, azt fejtegeti, az elöl haladó a hibás, miért állt meg olyan hirtelen… De ez már legyen az õ bajuk, térjünk vissza a lánglovagjainkhoz, akik többszöri nekifutásra tudják csak levontatni az útról a megroncsolódott szerelvényt, cirka egy óra alatt, ugyanis a jármûvet eléggé nehezen sikerült úgy megmozdítani, hogy ne essen szét a fülke. Aztán mire nagy nehezen sikerült pár métert odébb húzni, kiderült, hiábavaló volt a fáradozás, ugyanis a hátsó híd beállt, és se elõre, se hátra nem tudták vontatni. Így hát otthagyták az út mellett, ahol már senkit nem zavart.
Tûzoltóink pedig a munka végeztével visszaindulnak a laktanyába, a sikeres mentés után láthatóan megkönnyebbült a legénység.
Györkös Imre már tizennégy éve tûzoltó. Sok mindent átélt és megélt már, a tapasztaltabbak, a parancsnokság öregjei közé tartozik. Náluk is családi hagyomány a tûzoltói hivatás, édesapja, sógora is tûzoltó volt, és most már öccse is beállt a sorba.
– Csak néhány éve vagyok gépkocsivezetõ, korábban én is egyszerû tûzoltó voltam – mondja. – Nagyon szeretek vezetni, bár az autósok néha okoznak nehéz perceket. Sokan vannak, akik rosszul mérik fel a jármû képességeit, s amikor meglátják a tükörben, arra gondolnak, hogy ez úgyis csak egy teherautó, biztosan lassan ér ide. Pedig ez nem így van, a nagy méret ellenére ez egy nagyon gyors és mozgékony jármû. Gyakran elõfordul, hogy egy-egy közlekedési szituációt különlegesen kell megoldanunk, de felesleges kockázatot sose vállalunk. Nem lenne jó, ha mások autójában kárt tennénk… Nem is szeretem, ha ilyenkor valaki szól hozzám, csak a vezetésre szeretek koncentrálni.

Egyébként Nagyrécsére körülbelül nyolc perc alatt értünk ki, ami annak is köszönhetõ, hogy ezek az autók nem csak haladni, hanem elindulni is gyorsan tudnak. Egy rendszer, úgynevezett starter ugyanis folyamatosan tölti a fékrendszerbe a levegõt, s mint egy merülõforraló, mindig üzemi hõmérsékleten tartja a motort, így aztán az esetleges levegõhiány, vagy a hideg motor miatt nem lehet gond az elindulás, még a hideg téli reggeleken sem.
A csapathoz tartozik Kovács Péter is, aki szintén nem régóta tûzoltó. Õ is azt vallja, ezt a munkát csakis megfelelõ hivatástudattal és alázattal lehet végezni. Akiben ez nincs meg, az úgyis hamar odébbáll. A hozzá hasonló új embereknek pedig sokat segítenek a beilleszkedésben, s úgy általában a szakma rejtelmeinek elsajátításában az idõsebb kollégák, akik vigyáznak is a fiatalabbakra a mentések során.
A kezdõknek azonban nem csak a hivatás praktikáival kell megbarátkozni, hanem az esetenként eléjük táruló látvánnyal is. Több hónapos vízi hulla, autóbalesetben szétszakadt, roncsolt emberi testek, szénné égett torzók – nincs idõ a gondolkodásra, a viszolygásra, s nincs mód az ellenkezésre sem, akárhogy is, de a melót csinálni kell. Déri Tibor szolgálatvezetõ parancsnok azt mondja, a fiatalokat igyekeznek felkészíteni az ilyen traumákra, nem véletlen, hogy valamennyien eljutnak boncolásra, ahol aztán szokhatják a látványt. Meséli, több megrázó esete is volt, de az egyik különösen kiemelkedik a többi közül, amikor olyan balesetes autóhoz mentek egy téli reggelen, ami egy villanyoszlopnak rohant. A beton oszlop eltört, rázuhant az autóra, s az anyósülésen helyet foglaló utasnak leszakította a fél fejét. A hidegben még gõzölgött a meleg agyvelõ… Persze, nincs hiány a humoros esetekbõl sem. A parancsnok meséli, egy vonulás alkalmával Zalakomár felé tartottak, s elõttük cammogott egy kamion. A pilóta a laza padka miatt nem tudott félrehúzódni, s a kanyargós szakaszon megelõzni sem tudták.
Villogtattak, dudáltak a kamion vezetõjének, mígnem egy szakaszon mégis ki tudták kerülni. Alighogy befejezõdött az „üldözés”, jött a hír, hogy már nincs szükség a kanizsai tûzoltók segítségére, a marcaliak maguk is megbirkóztak a vörös kakassal. A szolgálatvezetõ parancsnok erre kiadta az utasítást, hogy a gépkocsivezetõ az elsõ lehetõségnél forduljon meg. Egy földút keresztezte a fõútvonalat, hát befordultak oda. Abban a pillanatban két kétes kinézetû hölgy jött ki a bokrok közül, odamentek az autóhoz, s azt firtatták, vajon nincs-e szüksége a megfáradt tûzoltóknak némi kényeztetésre? A hölgyek minden bizonnyal félreérthették a helyzetet, csakúgy, mint az oly sokáig kergetett kamionos is, aki közben beérte a lánglovagokat, s éktelen tülköléssel jelezte véleményét: ezért aztán kár volt sietni… Déri Tibor még ma is nevet a történeten, bár hozzáteszi, el lehet képzelni, mit gondolhatott a derék kamionos a tûzoltókról.
Amúgy a szolgálatvezetõ-parancsnok úgy látja, a közelmúltban felvett új tûzoltók más szemléletûek, mint a korábbi felvételisek nagy része, méghozzá pozitív értelemben, ugyanis a fiatalok többsége mindig is tûzoltó akart lenni. Mint mondja, a másokon segíteni akarás vezérli mindanynyiukat, s nem a biztos munkahely, az elfogadhatónak mondható szociális háló vonzza õket e rögös és veszélyes pályára – fõleg, hogy ez a bizonyos háló ma már eléggé szakadozik. Amikor azt firtatom, hogy a fiatal kezdõ kollégák miképpen képesek kezelni a nagy balesetek során õket érõ sokkot, azt válaszolja, parancsnokként el sem tudja képzelni, hogy ha valamelyik tûzoltónak azt mondja, hogy vegye ki az esetleg durván összeroncsolódott holttestet az autóból, akkor az megtagadja a kiadott parancsot. Itt nincs helye viszolygásnak, vagy bármilyen érzelemnek, az ilyen tûzoltóban a többiek sem bíznak már meg tovább, s a presztízsnek annyi - mondja. Így hát, ha valakit meg is ráznak a látottak, már csak férfi büszkeségbõl sem mutathatja azt a többiek elõtt. Déri Tibor szerint a helytállás becsületbeli kérdés ezen a pályán.
A fiatal Lepnyák Henrik is azt mondja, amióta az eszét tudja, mindig is erre a hivatásra készült.
– Már öt évvel ezelõtt is jelentkeztem a Nagykanizsai Tûzoltó Parancsnokságra, ám akkor még csak egy-két embert vettek fel minden évben – meséli. – Hiába felvételiztem, mindig azok kerültek be, akiknek a családjában már volt tûzoltó. Nem hagytam annyiban, rendszeresen jöttem a parancsnok úrhoz, s mindig kérdezgettem, van-e már felvétel. Érdemes volt kitartani, most végre sikerült bejutnom…
Csík Imre, szintén a 2-es szer legénységének tagja civil életében a miháldi önkéntes tûzoltók egyesületének tagja volt, ahonnan három évvel ezelõtt egyenes út vezetett a hivatásos lánglovagok közé. Ugyancsak azt vallja, csakis az maradhat meg ezen a pályán, akit a segíteni akarás motivál, mindenki más elõbb-utóbb kidõl a sorból.
E napon a 2-es szer parancsnoka Takács Attila volt, aki a lenti tûzoltóság állományából került Nagykanizsára. Mint meséli, nyolc éve szerelt fel, s azóta folyamatosan tanul, fejleszti magát. Azóta megszerezte a hajóvezetõi jogosítványt, a középfokú munkavédelmi technikusi végzettséget és a fakitermelõi szakmunkás bizonyítványt, valamint elvégezte a tûzoltó tiszti fõiskolát is. Ma már szolgálat parancsnok-helyettes.
Azt mondja, Lentiben irodában kellett volna dolgoznia, ám azt nem akarta, így került Nagykanizsára, ahol ismét az elsõ vonalban küzdhet.
Szolgálat parancsnok-helyettesként õ szervezi meg a napi szolgálati csoport munkáját, amibe beletartozik a folyamatos képzés és gyakorlás, no meg a parancsnokság épületével és környezetével kapcsolatos valamennyi feladat, hogy minél kevesebb külsõs munka terhelje a parancsnokság amúgy is szûkös költségvetését. Így ha kõmûves kell, akkor az, ha festõ, vagy asztalos, akkor pedig az. Univerzális emberek a lánglovagok…
Fel is értékelõdött az utóbbi hat-nyolc évben a társadalmi megbecsülésük, ezt így látja Egri Gyula alezredes, tûzoltó-parancsnok is.
– Egyre magasabb kvalitású és iskolai végzettségû emberek jelentkeznek hozzánk felvételre, s szerencsére egyre többen – mondja a parancsnok. – Ez azt jelenti, hogy várólistáink vannak, ám mostanában jelentõs létszámbõvítést hajthattunk végre. Sok a belsõs, ami azt jelenti, hogy nagy számban vannak olyan munkatársaink, akiknek a családjában már vannak tûzoltók. Õk ugyanis már tisztában vannak azzal, hogy mi vár rájuk hivatásosként. Ma már azonban egyre több a külsõs is, akik kívülrõl, mindenféle családi hatás nélkül választják ezt a hivatást. Hamarosan újabb felvételekre kerülhet sor, mivel a parancsnokságunkat a rendkívül magas vonulási arány és a megnövekedett illetékességi terület miatt magasabb kategóriába sorolódunk.
Befut egy újabb riasztás, egy lángoló személygépkocsihoz hívják a fiúkat az Ûrhajós utcába. Gyorsan megfordulnak, azt mondják, nem okozott különösebb nehézséget a tûz eloltása.
Közben az új jelentkezõk a pincében kialakított konditeremben szorgalmasan nyomják a fekvõtámaszokat. Míg a fiúk igyekeznek, a parancsnok azt mondja, nem bízzák a véletlenre az új munkatársak kiválasztását, csak az maradhat, aki fizikálisan és pszichésen egyaránt kifogástalan állapotú. Az arány tíz az egyhez. Nem várom meg a fizikai szintfelmérõ végét, elköszönök Egri Gyulától és a többiektõl, s a szakadó esõben hazafelé veszem az irányt. Kifelé menet azonban az egyik fiatal lánglovag odajön, s azt kéri: azt is írjam le, hogy mennyiért kockáztatják napról-napra az életüket. Ugyanis sokukat bántja, hogy az utóbbi idõben egyre több felõl kifogásolják a tûzoltók nyugdíjkedvezményét, sõt, olyan véleményeket is hallani, hogy a fizetésért nem túl sokat tesznek ezen a pályán. Pedig a napi stressz megteszi a hatását, az idõsebb tûzoltók közt gyakori a magas vérnyomás-betegség. A fiatal lánglovag szabadkozik, egyáltalán nem sírni akar, hiszen ha a pénzért csinálnák, már senki nem lenne a pályán, egyszerûen csak bántja, hogy ilyen vélemények is megfogalmazódnak valakikben.
Nos, lebbenjen fel hát a fátyol a „titokról”, egy kezdõ tûzoltó fizetése nyolcvanezer forint körül mozog havonta, nettó, pótlékok nélkül. S az idõs szakembereké sem sokkal több.
Ennyi hát egy tûzoltó életének ára…
Ennyi?!