Én 67 évvel ezelõtt születtem. Bele egy társadalmi rendszerbe. Most furcsán érzem magamat, mert a hetilap hasábjain megjelent egy vélemény 66 évvel elõbb történt dolgokról. Csodálom a hozzászólás szerzõjét elvhûségéért, a nevesített és névtelen hõsöket pedig mártíromságukért. Nem is ezzel van a baj, hanem az elvekkel, a szemlélettel. Ezt kéne valahogyan a helyére tenni.

Az nem igaz, hogy a „csökönyös magyar” utálja (sic!) 1956-ot! Ez így túl általános és alkalmas a megszokott csúsztatásra.

Egészen egyszerûen élni akartak az emberek, és ha élni akartak, bizony felejteniük kellett. Ezt hívják „modus vivendinek”, annak az állapotnak, amikor a puszta fennmaradásért felad mindent az ember. Aztán ez az életérzés hagyományozódik, hat tovább, amíg csak rá nem borul a múltra a feledés jótékony homálya.
Képzelje csak el az elképzelhetetlent! Az „orosz proletár” meg olyan feliratú táblákkal tüntetett néhány éve (végsõ kifosztásának idején!), hogy „HETVEN ÉVI ÚT A SEMMIBE” (kérem szépen, micsoda hasonló számok jönnek itt elõ!).
Hogy is van ez? A munkásosztály, volt kommunisták tüntetnek a rendszer ellen, amely a javukat akarja? Ez így van.
Mert lenyúlták õket, ugyanolyan kölcsönbérleti szerzõdések révén, mint amellyel apáiknak sikerült megnyerni a Nagy Honvédõ Háborút! Szörnyût mondok, akkori vezetõik elõre gondolkodtak és addig-addig, bármilyen véráldozat árán, de megnyerték a világháborút is. A „népek atyja”, a nagy Sztálin pontosan tudta, hogy szüksége lesz a piros ászra amikor leül a kártyaasztalhoz (a kártyaparti Jaltában lett megrendezve).
Így lettünk „Pajzs”, a kommunista nagyhaza védõbástyája. Vazallusok (errõl is szót ejtenek elfogult forrásaim – gazdasági rémálomnak, többszörös kifosztásnak is lehet nevezni, ami itt folyt).
Az a szerves fejlõdés, amely – s ez biztosan állítható! –, Európa Svájcává tehetett volna bennünket, ravaszul meg lett akasztva. Kár volt ezért annyi fiatal életet beáldozni! Már Lenin pontosan tudta, hogy mit is akar. Sztálin azután, mint minden zsarnok, paranoiás módon végre is hajtotta a nagy tervet.
A hoszú-hosszú hozzászólásban pontosan felsorolt fiatal áldozatok valóban hõsök voltak, mert hõsiesen viselkedtek az adott helyzetben. Ez megkérdõjelezhetetlen. Hazafiak is voltak. Bizony, azok mind egy szálig! Csak azt nem tudták, hogy hol szövögetik azokat a szálakat, amelyek a mozgalmat fenntartották. Megérdemlik az emléktáblát, a megemlékezést. Van is ilyen itt-ott, de egy idõ után már saját „elvtársaik” sem siettek ápolni az emléküket. Volt rá (már megint az a szám!) néhány évük. Miért nem tették? Mással voltak elfoglalva?
Nos, álljon itt egy idézet Simon I.-Szerencsés K.: Azok a Kádári „szép” napok címû dokumentumkötetébõl. (Kairosz Kiadó 2004.). Betû szerint idézem:
„Kérem Önt, nézzen utána...
1990.
Kedves Kádár elvtárs! Én régi kommunista vagyok, és Önnek igen nagy tisztelõje. Ezért kérem a segítségét, mert itt (kihagyás részemrõl – H.P.) megyében nagyon rossz a kommunisták közhangulata. Az elsõ titkár a megye legnagyobb kitüntetését a saját sógorának adományozta, akirõl köztudott, hogy nem a munkájáért kapta. Minden vezetõ beosztásba a saját barátait nevezi ki, vagy a barátnõi férjét. Ezért van vezetõellenes hangulat itt a megyében. Kérem Önt, nézzen utána, és nyugtassa meg a közvéleményt.
Tiszte-üdvözlettel:
egy igazi kommunista
MOL M-KS-288.f.-21/1978/5.öe.”
Ilyen nézõpontból már minden más. Voltak (vannak) az igazi kommunisták, meg azok, akik az egyéni érdekeik mentén politizáltak(nak). Ez bizony kétségbeejtõ tény! Szívbõl csodálom Önt, a hozzászólás szerzõjét elvhûségéért!
Ha szeretne alaposabban tájékozódni, engedelmével figyelmébe ajánlanék néhány érdekes történeti forrásmunkát: Faludy György - Faludy Zsuzsa és Pálóczi-Horváth György: Egy nép tragédiája - A magyar szabadságharc évszázadai. (Alexandra).
Kemény elfogultsággal ugyan, de nyitott szívvel tárgyalják a szerzõk a magyar nép történetét a honfoglalástól a szocialista rendszeren át az 1956-os forradalomig. Tárgyilagosan kielemzik azt is, hogy mi vezetett azokhoz a tragikus eseményekhez, amelyeknek az Ön hõsei lettek az igazi áldozatai (és még sok ártatlan ember!). A nyilas rémuralomról beszélek.
A magyar nép többszörös kifosztásáról is szót ejtenek. A bûnsegédeket akkori mértékkel mérve csillagászati összegekkel fizették meg. Ez is oka lett a népharagnak. Ezért nem tudott a forradalom makulátlanul tiszta maradni.
Aztán itt van elõttem a TUDOMÁNY - EGYETEM - Történelmi életrajzok sorozatából: Rainer M. János: Nagy Imre c. életrajza. (Vince kiadó).
Hadd idézzek! Csak a borítóról:
„Nagy Imre a 20. századi kommunista kísérlet egyetlen olyan politikusa, aki helyet kapott a nemzeti panteonban... hogyan lett az 1945-ben Moszkvából hazatért “pártkatonából” önálló koncepcióval rendelkezõ politikus. Gondolatvilága ugyanakkor mindvégig kommunista maradt...”
Furcsa dolgok ezek. De a tények makacs dolgok.
És nincs még vége! Itt van továbbá Borbély László beszélgetése Dózsa Lászlóval: A rivaldától a vérpadig és utána.
A gyermekkor tündéri világát miként söpri el egy idegen hatalom katonáinak sortüze már lefegyverzett, csoportba terelt gyermekekre. Kézigránáttal biztosítékul, hogy azok a „pesti srácok” biztosan megszûnjenek ellenállni! És így tovább... a legvidámabb barakknak is volt padlózata... padlót lehetett fogni gyermekként is!
Nem terhelem tovább. Nem is szóltam volna semmit, de a hozzászólás mondanivalójával, hangnemével gondom volt!
A hõsök egyként tiszteletet érdemelnek!! Ugyanez vonatkozik egy nemzet elsõ embereire, vezetõire is!!! (amíg méltatlanná nem válnak a bizalomra)
H. P.