Elõször is szeretném megköszönni az észrevételét, hozzászólását, ugyanis ez is bizonyítja, hogy tényleg el(végig)olvasta a véleményemet. Másodszor szeretném megköszönni a válasz kulturált hangnemét, azt, hogy nem lettem a cikkében egy „mocskos kommunista”. Véleményeket ütköztettünk, vitáztunk, bárcsak így mennének az országban máshol is a dolgok. Szeretném kifejteni, hogy rosszul értelmezte a mondanivalómat. A „mert ez a csökönyös magyar már csak ilyen, minél jobban erõltetnek valamit, annál jobban utálja, lásd 1956” mondatom éppen arra vonatkozott, hogy 56’-ban a magyaroknak elege lett valamibõl, egy diktatórikus rendszerbõl, ami ellen valamit tenni akartak. A magyar azt utálja meg nagyon gyorsan, amit ráerõltetnek, legyen az egy rendszer, vagy egy már-már kötelezõvé váló megemlékezés.

Szerintem, a magyarnak a szabadság iránti ilyen nagy vágya már a keleti sztyeppékrõl érkezõben is megvolt, és (hál’ isten) azóta sem csitult. Máskülönben köszönöm az idézett mûvekre való figyelemfelhívását, mihelyt alkalmam lesz, meg fogom nézni õket. Annyit azonban szeretnék a figyelmébe ajánlani, hogy egy korszakot, egy régmúlt eseményt nem egy-egy író szemszögén át kell megnézni, hanem bizony magunknak kell keresgélni, kutatni kell, ami pedig csak a levéltárakban lehetséges. Tehát elõször a levéltár, utána jöhetnek az olyan nagy történészek, jogtörténészek munkái, mint Balázs Béla, Beér János, Csizmadia Andor, Berend György, Bihari Mihály, Bónis György, Degré Alajos, Asztalos László, Gazsi József, Gárdos Miklós, Hollós Ervin, Horváth Ibolya, Solt Pál, Zanathy János, Zinner Tibor, Karsai László, Molnár Judit, Kornis Pál, Korom Mihály, Névai László, Okváth Imre, Ormos Mária vagy Ölvedi Ignác. Ezután aztán lehet megnézni egyéb szerzõk munkáit is, de ott a veszély, mint ahogy Ön is említette, a „kemény elfogultság”, ami, valljuk be, nem mindig hasznos. Az 56’ utáni Kádár-rendszerrõl más a felfogásunk, de hát ez (ugye?) nem baj. Azért élünk szabad (?) országban. Ha összehasonlítjuk a mostani rendszerrel, hát mit is mondjak. Kádár alatt legalább a melós is számított. Az a mostani, szerencsétlen, három mûszakban igát húzó, az országot és a gazdaságot a hátán vivõ, 50 évesen tönkremenõ melós, akit a „bitang úri rend” lenéz, megvet. Fiatal suhancok, vagy éppen a menõ vállalkozó, celeb vagy a „polgárok”, a BMW-kbõl kinevetik, lesajnálják az esti melóba igyekvõ kanizsai munkást például. Azt az éhbérért dolgozó EMBERT, akinek még alázattal meg is kell köszönnie azt a 80 ezer forintot, mert „ha nem tetszik, hát el lehet menni”. Ezeknek az embereknek a gyerekei mit látnak? Az apám, anyám tönkrement a tisztességes munkában, majd bolond leszek követni a példáját. A fiatalok közt az általános felfogás az, hogy a munkásember pancser. Pedig a munkások az igazi kemény legények, tisztelet járna nekik, nem lenézés. Csinálja valaki utánuk, és megtudja, mirõl beszélek. Hát ez a melós Kádár alatt legalább számított, lehetett lakáshoz, kocsihoz jutni, volt kilátás egy kis hétvégi telekre is, és a rántott hús sem volt ritkaság ebédre. Persze most jön a válasz, hogy ebbe adósodott el az ország. Erre meg jön az én feleletem, hogy miért, az MDF, az MSZP vagy a FIDESZ alatt nem adósodtunk el még jobban, egészen nyakig? Nem adtuk el az országot? Dehogynem, a különbség csak az, hogy az elmúlt 20 évben egy szûk elit volt az, a Hagyók, meg a Hunvaldok (akik mellesleg tönkretettek egy egész politikai eszmét, az egész baloldalt, kapzsiságból, remélem, vagy 20 évet kapnak érte), akik ennek a gyümölcsét élvezték, de a Kádár alatt meg legalább az egész ország. Természetesen a Kádár idejében a párttitkár jobban élvezte azt a gyümölcsöt, mint a Nagy Jóska a mûhelyben. De azért a mi Jóskánknak is jutott valami. Persze a végeredmény ugyanaz. Nyakig ülünk az adósságban. Most a Viktor még a magánnyugdíjpéztárakban spórolt pénzeket elkölti, aztán tényleg nincs tovább. Azért ezt se értem. Amikor a szocik ki akarták vetni a luxusadót a motorcsónakokra meg helikopterekre, a FIDESZ meg volt õrülve, hogy a szegény magyar utolsó vagyonkáját is el akarják venni a vörösök. Ja, utolsó vagyonkáját, mi? Helikopter, Mercedes, Audi meg BMW-k. De most, amikor tényleg a szegények tényleg spórolt pénzét veszik el, jó nagy a csönd. Persze, mert a nemzetvezetõ azt mondta, hogy majd 30 év múlva visszaadja. Aha. Ok. Akkor mindjárt más. Csak húzza ki addig, hogy majd számon lehessen kérni rajta. Én a népvezér szavaiban csak azóta kételkedem egy picit, mióta azt ígérte, hogy „két héten belül érezhetõ lesz a közbiztonsági helyzet megváltozása”. Hát tényleg érezhetõ, szurkálások, gyilkosságok, géppisztolyos fegyveres rablások, autós üldözések, halott rendõrök. Ugye nem így fog teljesülni a „30 év múlva majd visszaadom” ígérete, ugye nem? Egyébként a Kádárnak szóló memorandum tetszett. Erre most megint mit is mondjak? Nem is kell nagyon messze menni kis városunktól, hogy võtársnak kiutalt közpénzes munkákról, pártvonalon iskolaigazgatókká lett képviselõkrõl és párthû gimnáziumi igazgatóhelyettesekrõl halljunk. Megérdemelték? Naná, majd nem. Hogy a köztársasági elnök unokaöccsérõl, vagy a Fideszes képviselõ 27 évesen minisztériumi fõosztályvezetõvé lett lányáról már ne is beszéljünk. Félreértés ne essék, a szocik pont így mûködtek, aki hatalmat kap, mind így mûködik, ugyanis emberek vagyunk, az ember meg ilyen, ha hatalmat kap, szóval mind egy kutya (azaz majdnem mind, mert persze mindkét – minden – oldalon vannak rendes, tisztességes, jóakaratú emberek is, csak sajnos, nem ez a jellemzõ). Ha ezeket az oldalakat vizsgálom, akkor inkább tisztelek egy 1956 óta megállás nélkül dolgozó könyvkötõt, aki a saját erejébõl ért el mindent, aki 70 évesen is fogékony a kis ember problémáira, aki megáll, kezet fog és végighallgat egy egyszerû melóst is. Vagy egy olyan autószerelõt, aki a saját erejébõl, kemény fizikai és szellemi munkájából lett ügyvéddé, és a bíróságra sietve ismételten csak meg tud állni a falevelet szedegetõ közmunkás mellett egy pár, érdeklõdõ, jó szóra. Szóval inkább ilyen embereket, mint az olyanokat, akik kizárólag egy jó helyre történt házasodás után vitték valamire, na de akkor aztán nem is akármire, az ilyenek egyébként nem állnak meg a melós mellett, és mérlegelés nélkül képesek elintézni egyik vagy másik „láncos kutyájuk” javaslatára egy-egy másként gondolkodó ember akár egész életét is, elvenni a „renitensek” (mert jó, ha mindenki tudomásul veszi, hogy az a fa, amelyik nem hajlik, az megtörik, de én meg azt mondom, hogy amelyik túl könnyen hajlik, az már törött is volt) munkáját, megélhetését. Na, de vele egy sorba tartozik a BMW-s szakközépiskolai igazgató is, akinél száz okosabb és jobb, egyszóval alkalmasabb (például, szerintem, a gyerekkorom testnevelés-földrajz tanára, a legendás kézilabdaedzõ, aki könyvet is írt errõl a sportról, és aki nekem mindig is a TANÁR-t fogja jelenteni, vagy a szintén gyerekkori vízilabdaedzõm, aki szintén elismert a maga sportjában, vagy a felsõfokon angol nyelvet beszélõ és tanító ismerõsöm, barátom, akit az elsõk között küldtek el „szabad véleményei” miatt egy kisváros régi mozijának szomszédságában álló, nagy múltú gimnáziumból, stb.) lenne erre a posztra, csak hát õ éppen egy bizonyos pártnak, bizonyos katonája. Hogy is szólt az idézete? „(...) a megyében nagyon rossz a kommunisták közhangulata. Az elsõ titkár a megye legnagyobb kitüntetését a saját sógorának adományozta, akirõl köztudott, hogy nem a munkájáért kapta. Minden vezetõ beosztásba a saját barátait nevezi ki, vagy a barátnõi férjét.” Na tessék, pont errõl beszélek én is. Hát (bár háttal sosem kezdünk mondatot), ahogy látom, az elmúlt 20 év alatt nem sok minden változott. Azaz egyvalami igen. A melóssal most már nem törõdik senki. A Kádár óta. Ideírok az Önnek szóló válaszom végére én is egy találó, nagyon is elfogult embertõl származó idézetet, amely tartalomnak, remélem, lesz még aktualitása: „(...) nem elég, ha a gyár élén munkásigazgató van, hanem szükség van arra, hogy az államapparátus, a hadsereg, a rendõrség, a diplomácia, a bíróság, a minisztériumok, a városi önkormányzatok kulcspozícióiba mindenüvé a munkások, parasztok, a haladó értelmiség fiai kerüljenek.” Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Szikra, Budapest 1949. 144. o.
Papp Attila