Nagyszámú érdeklõdõ jelenlétében mutatták be Vértes Judit: A tanító öröksége címû kétkötetes könyvét a Halis István Városi Könyvtárban. Az egykori néptanító lánya, Veres Judit fáradhatatlan kutató- és gyûjtõmunkájával lehetõvé tette, hogy a korabeli naplójegyzetekbõl, levelekbõl és visszaemlékezésekbõl a ma élõ nemzedék élethû képet kapjon arról a letûnt világról.

Volt egyszer egy tanító. Országos vándorútra indult: állást, munkát keresett, hogy családot alapíthasson, taníthassa, nevelhesse a „nyakas kis nebulókat”. Sorstalansága négy évig tartott. Száz meg száz állástalan friss diplomás sorsát hordozta. Aztán végre célba ért, helyettes, segédtanítói állást kapott Szegvár-Zsigerháton a tanyavilágban. Vértes Imre mindenes volt a szó legnemesebb emberi és pedagógia értelmében. Oktatott, nevelt, népmûvelt és lelkeket gyógyított. A betûvetés és a számtan mellett sok-sok mindent megtanított a gyerekeknek: a szülõk, a szülõföld szeretetét, egymás megbecsülését, ami mind, mind ma is idõszerû.

A történet az 1930-as években játszódik, éppen a nagy gazdasági világválság éveiben. Ezer és ezer tanító várt elhelyezkedésre akkoriban Magyarországon: friss diplomával, nagyra törõ álmokkal. A válság, a pangás negatív hatása majdnem miden társadalmi csoportot érintett. Ezért talán nem érdektelen, ha a napló a pedagógustörténet mellett a vészterhes korszak egy-egy szeletét is megidézi. Vértes Imre nem volt médiasztár, nem hallottunk róla a hírekben. Egyszerûen élt, dolgozott, és tett meg minden tõle telhetõt, amit pedagógushivatása megkövetelt. 67 évesen, 1975-ben hunyt el.
A kanizsai évekrõl, a könyv megírásának gondolatáról kérdeztük a kanizsai kötõdésû Veres Judit nyugdíjas pedagógust.
– A 70-es években Nagykanizsán élt a családom. Itt jártam általános- és középiskolába. Édesapám már tanítóképzõs korában írt egy több ezer oldalas naplót. A pedagógus hivatását, hitvallását, életfilozófiáját tükrözte a napló, melyet együtt rövidítettünk le. Õ inspirált arra, hogy ne csak a tanyai, hanem a folytatást, a zalai éveket is meg kell írni a letenyei újrakezdéstõl, amely már a II. világháború idõszakára esik. Megkerestem a szereplõket, és lélekkel teli segítõkészséggel találkoztam. Nagyon sok dokumentumot, levelet, irkákat, füzeteket, verseket kaptam tõlük. A könyvek írása során felkerestem mind a harminc települést, ahol apám járt. Úgy érzem, e nélkül nem lett volna hiteles a munkám. Ha sikerül kiadni, a harmadik könyv három tartóoszlopon nyugodna. A hadifogság után édesapám Kiskanizsára költözött, és 1950-ben átkerült a híres nevezetes Gépipari Technikumba, kiváló tanárok mellé. A harmadik tartópillért a Zrínyi Iskolában eltöltött évei jelentenék, mert 1957-ben ott kezdett mindent elölrõl, miután megszûnt a technikum. Szeretném, ha a várostörténetbõl, az iskolatörténetbõl nem maradna ki ez a híres-neves Gépipari Technikum.
– A könyvbõl is kitûnik, példaképének tekintette az édesapját. Milyen ember volt õ?
– Kemény a követelésben, és hogy tréfásan mondjam, szelíd erõszakkal segített is. A könyvben nagyon sok sztori fûzõdik ahhoz, hogy milyen módon korrepetált, és az általa vezetett foglalkozásoknak milyen színes volt a palettája. Ezt persze én is megpróbáltam alkalmazni és folytatni mindazt, amit nem tudott megvalósítani. Én Zalaegerszegen és Budapesten tanítottam egy szakközépiskolában.
– Az örökséget ki viszi tovább?
– A családból a bátyám segített, õ is írt egy naplót. Amerre jártam, megtaláltam azokat a jó pedagógusokat, tanítókat, akik hasonló felfogásban tanítanak. Keresem a társaságokat, barátságokat, a közös munka lehetõségét. Legnagyobb örömömre a rendhagyó órákon – Nagykanizsán, Zalaegerszegen, Csongrád megyében, Nógrádban – minden különösebb tanári instrukció nélkül eléggé odafigyeltek a fiatalok, mert engem is érdekelt az õ gyermekkoruk, s a kettõ így harmóniában volt.
Beszélgetésünk végén Veres Judit örömmel mondta el, hogy körútja során sokan megkapták az általa alapított Tanító Öröksége-díjat. Vagy a maga szerény módján, vagy önkormányzati segítséggel szereztek örömet azoknak a pedagógusoknak, akik hasonló munkát végeznek, mint az egykori néptanító.
B.E.