Hát elmentek. Harkány László tanár úr, Rajnai István, a kitelepített kocsmáros, és követõnek, Horváth György, a bõrös kereskedõ.

Mindhármuk életében benne volt a szenvedés, a megpróbáltatás, a mellõzés, a meg nem értés. És mégis az idõ õket igazolta: a kegyelem elérkezett. Mindhárman tudták igazukat, és tették, amit tenniük kellett.

Hitük nem volt hiábavaló, megbecsült polgárai lettek városunknak. Hiányuk pótolhatatlan, de hagytak nyomot, mély nyomot: a tisztesség és az emberség igazát, a soha el nem fogyó hit fontosságát. Szent karácsony elõtt ment el Horváth György, s vitte két társának az üzenetet, az adventi idõrõl, ami olyan, mint az eltörött kerék, de mégsem áll meg soha. Mérjük magunkban kanyargós kicsorbult létünk között, s megyünk tovább a láthatatlan idõben. Sorsunkba befészkelt már a múlt, vállunkon széttört emlék pihen. Megállok. A pillanat rabja vagyok. Majd az idõ továbblendít, s hozzátok közeledem. „Az öröklét nem az idõben rejlik, hanem az összhang állapotában.”(Weöres Sándor) Így lesztek a teljesség maga. Csend és örök nyugalom zengjen felettetek!

Dezsõ Ferenc: