Szabó Lilla, a Magyar Nemzeti Galéria mûvészettörténésze monográfiát írt a „két Böskérõl”, Sass Brunner Erzsébetrõl és leányáról, Brunner Erzsébetrõl. Feltárta és ismeri a két festõ teljes életmûvét, s már dolgozik a levelezésüket egybe gyûjtõ köteten, amelyet a jövõ évi könyvhétre tervez megjelentetni a város önkormányzata.

Szabó Lilla, a Magyar Nemzeti Galéria mûvészettörténésze monográfiát írt a „két Böskérõl”, Sass Brunner Erzsébetrõl és leányáról, Brunner Erzsébetrõl. Feltárta és ismeri a két festõ teljes életmûvét, s már dolgozik a levelezésüket egybe gyûjtõ köteten, amelyet a jövõ évi könyvhétre tervez megjelentetni a város önkormányzata.

– 1995 év elején a Kulturális Minisztérium Külföldi Magyar Intézetek Osztályán Lázár Imrével történt beszélgetés során dõlt el, hogy Indiába utazok a két festõnõ életmûvérõl szakleltárt készíteni – idézte fel a két Brunner életmûvével kapcsolatos kutatómunkája kezdeteit a szakember. – Meg kell, hogy mondjam, a feladat nagyon érdekelt. A Tisztelet a Szülõföldnek címû, a Mûcsarnokban 1983-ban rendezett kiállításon láttam elõször egy-két munkájukat. Nyilván akkor csak az ragadt meg, hogy milyen messzire mentek, s elkezdett érdekelni a kérdés, vajon miért és hogyan éltek ott? A leltárra (s arra, hogy ezt egy magyar mûvészettörténész végezze el), egyértelmûen szükség volt, hiszen ahogy az Indira Gandhi National Center for the Arts (IGNCA) részérõl, úgy magyar részrõl is addig még csak részleteiben mérték fel a két életmûvet. Az indiai szakemberek, az IGNCA, valamint a Nemzeti Múzeum Modern Galériájának munkatársai azonban nagyon jól látták, hogy a két festõnõ képzõmûvészeti stílusa, felfogása megõrizte az európai, a magyar képzõmûvészet fõ vonásait. Sõt, a festmények és a vázlatok hátoldalára, gyakran magára a festményre magyarul írták rá a képek címét. Azon kívül fél éves olaszországi tartózkodásuk, majd santiniketáni korszakuk alatt Sass Brunner Erzsébet számos festménye kipostázását kérte nõvérétõl, vagy barátaitól. Tehát, ezek a Magyarországon készült mûvek (a nyilvántartás szerint fél száz alkotásról van szó, ám nem tudjuk, hogy adott esetben mennyit adhattak el a belõlük) ugyanúgy a gyûjteményben voltak, az Indiában, vagy Japánban készült képeket õrzõ speciális fém ládákban.

– Mikor vette kezdetét az Ön munkája, amelyrõl utóbb bebizonyosodott: nélkülözhetetlen a Brunnerek munkásságának méltó megõrzése szempontjából?

– 1995. szeptemberében érkeztem meg Új-Delhibe. A mûvek Brunner Erzsébet lakásán voltak. Ott végezetem nap, mint nap a leltározást is, közben pedig feljegyzéseket készítettem a fontosabb festményekrõl, hiszen tudtam, hogy monográfiát írok majd róluk. Erzsébet ekkor 85 éves volt, tökéletesen beszélt magyarul, rengeteg barát járt hozzá, szellemileg teljesen friss volt. Érdekes, de mûvészettörténészként utólag már úgy értékelem, hogy ha az egész anyag Magyarországra érkezett volna, s itthon végezhetem el ugyanezt a munkát, valószínûleg másként értékelném kettejük életmûvét. Mások a fények, mások a színek, az atmoszférikus hatások, nem szólva a mindennapi keleti életrõl, amit mi itthon nem ismerünk, s emiatt esetleg nem érthetünk dolgokat. Az 1995-ben elkészített mûtárgylistát egy-két hónapja elküldtem Nagykanizsára is, a Thúry György Múzeumba. Épp a múzeummal és az önkormányzat kulturális szakembereivel történt személyes tárgyalás alkalmával értesültem arról, hogy Új-Delhibõl Nagykanizsára érkezik a hagyaték egy jelentõs hányada, körülbelül 650 mû. Ekkor ajánlottam fel, hogy elküldöm a listát, hiszen így nem kell újabb leltárt készíteni. Ugyanis valamennyi festmény és vázlat hátoldalán jól felismerhetõk az általam felvezetett leltári számok.

– Mi az, ami megragadta Önt az életmûben?

– A képekbõl sugárzó szabadságvágy, a bátorság, India és a világ szeretete. A mûvészetért, a festészetért való élés. Az a természetes vágy, ami az alkotókban él: látni és megmutatni. Fantasztikusak voltak. Nagyon erõsek, bátrak és nagyon esendõk is. De mindent legyõztek. Megmaradtak, ami gondoljunk bele, nagyon nagy dolog. El sem tudjuk képzelni, milyen sokan próbálták meg ugyanazt az utat járni, mint õk, még magyar mûvészek közül is. Nem véletlen, hogy a rengeteg Santiniketánba írt levélben jelentkezõ képzõmûvész, író, tanár, stb. közül éppen õket hívta meg Rabindranáth Tagore az egyetemére, telepére. Mint ahogy az sem, hogy valóban közeli barátságban álltak Gandhival. De életük során számos neves emberrel és tudóssal találkoztak. Ezekrõl pontosan a levelekbõl értesülünk. Késõbb, amikor már a monográfiát írtam róluk, az volt a tervem, hogy mindazt, ami engem velük kapcsolatban megragadott, viszszaadjam. Azaz megvalósítsam azt, ami az õ álmuk is volt, hogy egyfajta naplóbejegyzésként is felfogható képeiken keresztül megismertessék a világgal, Magyarországgal Indiát, mindazt, amit láttak és tapasztaltak. Azaz: írjak úgy a festményeiken és az életútjukon keresztül, hogy mi is közelebb kerüljünk Indiához. Hiszen az õ életük és életmûvük nagy lehetõség arra, hogy bepillantást nyerjünk egy teljesen más világba, egy óriási kultúrájú és múltú ország, India két világháború közötti és utáni történetébe és életébe. Hajnóczy Rózsa Bengáli tûz címû regényének a megírásával megajándékozott bennünket, hogy mi magyarok generációról generációra ismerjük Santiniketant és Tagoret. Sehol a világon nincs még egy ilyen népszerû és nagyszerû mû errõl. Hát ilyenek õk is, a Brunnerek santiniketani kisméretû képei, és a többi korszaké: Bangalore, Madrasz, Japán, Amerika, Baroda, Delhi, Naini Tal, de még sorolhatnám.

– Mintha mégsem fordítanánk rájuk kellõ figyelmet itthon, sajnos, még szûkebb pátriájukban sem – bár biztató jelek már látszanak.

– A magyar mûvészettörténetben valóban nem szerepelnek. Csak néhányan tudunk róluk. Többségében csak a kalandos életpálya, mint legenda ismert róluk. A hazaérkezett mûvek közül Nagykanizsán is elõfordulnak saját kezû replikáik, azaz másolataik. Nincs ebben semmi különös, több mûvész is készít ilyesmit, esetleg a közönség kevésbé tudja. Viszont minden egyben maradt, a hatalmas életmû – és itt kettõrõl is szó van- természetesen együtt tartalmazza a kiváló és a kevésbé jelentõs mûveket, esetleg vázlatokat, saját részre készült „feljegyzéseket”. Remélem, Nagykanizsa egy jó válogatással – amiben szívesen a segítségükre leszek mindenkor-, egy nagyszerû kiállításon keresztül mutatja majd be õket. Így mód lesz arra, hogy a mûvészettörténetünkben is ismertté váljanak. Ez ugyanígy biztosan meg fog történni Indiában is. Ott nagy becsben tartják mûveiket és nagyon pontosan tudják, hogy nagy korszakuk szempontjából is fontos történelmi értéket képviselnek. Ugyanakkor az indiai 20. századi mûvészettörténeti szakirodalmat ismerve, látom, hogy ott sem jelölték még ki pontosan a helyüket. Remélem, hogy az a monográfia, amit a mûvészetükrõl írtam, és amelyben külön fejezet szól a bengáli és általában az indiai modern mûvészettel való kapcsolatukról, segíti a tisztánlátást.

– Nagykanizsa a jövõ évi könyvhétre tervezi a mûvészpáros, anya és lánya levelezésének megjelentetését, a kötetnek Ön a szerkesztõje. Mit kell tudni errõl a jelentõs anyagról?

– Hetente írtak haza, azaz Nagykanizsára Farkas Jolánnak, Sass Brunner Erzsébet nõvérének, ezenkívül Sass Brunner Ferenc festõnek, a férjnek, és az õ öccsének, Mihálynak. Továbbá gyakori levelezésben álltak Sebesta Ottónéval, akinek a férje és nyilván õ maga is a teozófusokhoz és a mazdaznan tagokhoz tartoztak. Ezen kívül Santiniketanba írt leveleik, nemcsak az ismert, híres levél, amelyben fogadásukat kérték Tagoretól, de más, a költõhöz írt leveleiket is ismerem és természetesen azok is hozzátartoznának a leveleket megjelentetõ dokumentumkötethez. Egyébként privát levelek, amelyek a mindennapokról számolnak be. De ezek, mint naplóbejegyzések tartalmazzák az összes fontos találkozást, ünnepet, stb. Kordokumentumok. Akárcsak azok, amiket a világháború alatt haza írtak. A levelek a Brunnerek leveleit jelenti, több száz darab, gépelt oldalon csaknem félezer oldalnyi. Készítettem azonban egy Brunner-monográfiát is, amely életpályájukat és a mûvészetüket mutatja be, külön választva életútjuk hazai és indiai periódusát. Részletes elemzést nyújtok a magyarországi és az indiai, valamint a többi, a japán és az amerikai korszakukról. A kötet megjelenése reményeim szerint jövõ tavaszra, nyár elejére várható. A címe: Álom és valóság - Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet élete és mûvészete.

Horváth Attila