Január 23-án, hétfõn zárult le az ökumenikus imahét, amelynek helyi liturgiáját Deme Dávid evangélikus lelkipásztor állította össze. Beszélgetésünk elsõ lépéseként visszalapoztunk az imahetek elindításának idõpontjához; ennek során arra kértük a nagytiszteletû urat, idézze fel, hogyan is indult el városunkban ez az évrõl évre megtartott imaalkalom.

– Az elsõ ökumenikus alkalmak több mint húsz éve kezdõdtek Nagykanizsán, illetve a város vonzáskörzetében. Úttörõ szerepe volt ebben a nagyrécsei Grétsy János plébános úrnak. Az õ nyitottsága, szeretete, befogadó készsége révén a nagykanizsai evangélikus és református gyülekezet tagjai a már mûködõ országos imahét kapcsán egy alkalommal Nagyrécsén találkoztak, ahol a szentmise keretein belül egy protestáns lelkész is hirdethette Isten igéjét. Az imahét 1991-ben kezdõdött meg városunkban a jelenlegi formájában.

– Korunk, társadalmunk rákfenéje a széthúzás, az „Oszd meg és uralkodj!” szemlélet. Vélhetõen az imahét az összetartozást kívánja erõsíteni?
– Az imahét alkalmai rávilágítanak arra, hogy sokkal erõsebbek az összetartó kapcsok, mint amik elválasztanak bennünket egymástól. Ebben a közösségben csak gazdagodhatunk. Megtapasztaljuk, hogy egy-egy felekezet liturgiája, kegyessége, Krisztushoz kötõdõ hite, bizodalma, reménysége, a Szentháromság Istennek, az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek segítségül hívása, dicsérete, magasztalása nyilvánvalóvá teszi, hogy mi egy testnek tagjai vagyunk. Kétségtelen, hogy a történelem során a részekre szakadtság következtében ennek a testnek fájdalmát is éljük. Örvendetes volt ráébredtünk arra, hogy Krisztus keresztje összetart minket. Minél közelebb kerülünk Krisztushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz. Ezt egy kocsikerékkel lehetne szimbolizálni, amit a küllõk tartanak össze, miközben a középpontban az agyhoz, a meghajtó tengelyhez csatlakoznak. Ha nincs ez a középpont, akkor szétesik az egész. Ilyen a mi keresztény életünk is. Ha nem kapcsolódunk a középpontban lévõ Krisztushoz, akkor szétesünk. Krisztus segítségével teremthetünk egy funkcionális egységet, amelynek nem csak szavakban, templomban bezárt közösségben kell jelen lennie ebben a világban. Semmit sem érne a kereszténységünk, ha bezárkóznánk.
– Gyakran hallani, hogy a hit magánügy…
– Valóban, legszemélyesebb magánügyem az Istennel való kapcsolatom. Ha átélem, hogy õ bûnbocsánatot adott Krisztusban, aki életét adta értem, feltámadt; onnantól kezdve már a legszemélyesebb közügyem lesz õt képviselnem. Nem hatalommal, erõszakkal, hanem az õ lelkével.
– Az idei imahét miben különbözött az eddigiektõl?
– Az ideit a Jeruzsálemben élõ keresztyének állították össze. Tudjuk, hogy ott békétlenség és viszály van. Gyakran veszély fenyegeti az ott élõket. Nehéz megtalálni a békesség, a kiengesztelõdés útját. Ezért nagy jelentõségû, hogy az ott élõ keresztyének úgy állították össze az idei imahét vezérfonalát, hogy visszautalnak a kezdetre. Az elsõ keresztyén közösségek, gyülekezetek tulajdonképpen az egyház születésének idejére, vagyis pünkösdre utalnak, amikor a Szentlélek kiáradt. Az akkor megtért háromezer emberbõl jött létre az elsõ gyülekezet. A vezérfonal azt idézi meg, hogy akkoriban a keresztény közösségek egyek voltak, mert a Szentlélek teljes egységet teremtett. Egyek voltak a közösségi létben, az apostoli tanításban. Mindenkit nyitottsággal befogadtak. Egyek voltak a kenyér megtörésében, az asztalközösségben, de az úrvacsorában Krisztus testének és vérének közösségében is részesültek. Egyek voltak az imádságban. E négy pillér nyomán olyan közösség épült, hogy a kívülállók csodálatát váltották ki. Ez a négy pillér áll most példaként elõttünk ezen az imahéten. Ezekbõl merítünk erõt. Lássuk meg, hogy közösségben tudjuk megélni a kereszténységet! Egymásra vagyunk utalva ebben a világban.
– Az elõzõ évekhez képest nõtt az érdeklõdés? Többen vettek részt az alkalmakon?
– Nagy örömmel tapasztaltam, hogy valamennyi alkalomkor megteltek a templomok. Más felekezetekhez tartozó lelkésztársaimmal azon gondolkodunk, hogy nem kellene megelégednünk az évenkénti egyszeri imahéttel. Keresni kellene a kapcsolódó pontokat, a közösségteremtõ alkalmakat, ahol a hitben erõsíthetjük egymást, bár tudom, hogy lelkésztársaim tele vannak munkával, feladatokkal. Hatalmas igénybevételnek vannak kitéve. Jézus mondja: Az aratnivaló sok, a munkás kevés. Imádkozunk, hogy az Úr további munkásokat küldjön az õ aratására.
– Ha már a munkánál tartunk, úgy tudom, rendszeresen ön szerkeszti a helyi imahetek liturgiáját? Nem fárasztó ez?
– Nagy örömmel végzem e megtisztelõ feladatot. Erre bármikor kész vagyok, mert ha az a kegyelmi ajándék adatik, hogy összekötõ kapocs lehetek emberek, felekezetek között, akkor ez számomra nagy ajándék; így fogom fel. Egy-egy ilyen imahét feltöltõdést jelent inkább a további idõszakra.
Czene Csaba