Elsõ idei számunkban éppúgy, mint a tavalyi utolsóban egy különösen szép kép jelent meg a Petõfi szoborról. Olvasóink kíváncsiak voltak, ki készíthette? Ideje hát, hogy kilépjen a névtelenségbõl egy fiatal amatõr fotós, Vigh Dávid. Vele beszélgetünk.

– Jó ideje ismerjük egymást, de bevallom, csak akkor tudtam meg, hogy fotózik, amikor a Google képkeresõjébe Nagykanizsát beütve fölfedeztem képeit a flickr.com oldalon. Városunk, úgy látszik kicsi is, meg nem is elég kicsi, hogy eléggé ismerjük egymást. Lám, mire jó az internet. Jól látom, hogy szereti a várost?
– Aki itt él, jobban ismeri Kanizsát, mint egy turista. Mondhatni kötelessége megmutatni mindazt a szépséget, amely körülvesz minket. Legyen az építészeti vagy természeti, egyaránt. E kettõ egyébként képeimen együtt van jelen. Nem szeretem a homogén, egysíkú dolgokat. A felhõk, a napfény, az árnyékok játéka mintegy háttere az épületeknek, szobroknak. Ehhez persze sokszor várni kell, míg megfelelõek a fényviszonyok. Szobrokat teljes fényben 3-4 között, egyébként naplemente körül szeretek fotózni. Elõször fejben fényképezem le hát, aztán, amikor érdemes, géppel is. 

 – Apropó, milyen gépet használ?
– Érdekes, legtöbb képemet egy húszezer forintos kamerával készítettem. Tehát nem a gép drágaságán múlik.
– Találunk fekete-fehér felvételeket is a sok, olykor speciális utómunkájú színes között. Ennek mi az oka?
– Van olyan téma, ami éppen fekete-fehéret kíván, mert a színes elterelné a figyelmet. Amúgy szeretem, ha a nézõ maga dönti el, mire kíváncsi, nem akarok egy-egy részletet kiemelni.
– A nézõpont kiválasztása se lehet könnyû.
– Igyekszem úgy fényképezni, hogy utána ne kelljen retusálni. A Petõfi szobrot például nem volt könnyû úgy levenni, hogy mögötte se templom, se fák, se háztetõ ne legyen.
– Tetszenek az egészen úttest-közelbõl készült képei is.
– A legtöbb ember, érthetõen, szemmagasságból néz. Pedig akár a súrolt fény, akár a macskakõ vagy a töredezett aszfalt textúrája csak így kapható el. Aztán például a kontúrok erõsítésével rá lehet segíteni. Az elmúlás hangulatát adja.
– Igen, rá kell döbbenjünk, igazságtalanok vagyunk ezzel a mûvészeti ággal. Bizony, a fotó is képzõmûvészet.
– Egyik képem alapján valaki festményt készített, kérdezte, teheti-e? Persze, hogy megengedtem. Régi kapukat is megörökítek, mielõtt eltûnnének.
– Egyfajta szenvedély tehát, ha jól értem. A flickr oldal is egy közösség.
– Persze, de elsõ a család.
– A 20-as honvéd szobor képaláírásában egy családi vonatkozást is megemlített.
– Igen, amikor még a Sétakertben letörött az öreg népfölkelõ fegyvere, a Vasiparnál dolgozó nagyapám hegesztette meg. Valamikor a hatvanas években történt.
– Mivel foglalkozik mostanában? Másfél éve nem töltött föl új képet.
– Úgy érzem, amit akartam, lefényképeztem. Nézelõdöm. Várok, hogy másképpen lássam meg mindazt, amit ismerek. Fejben már készülnek az új képek…És köszönöm a lehetõséget.
– Épp ellenkezõleg! Úgy gondolom, mindenki, aki megláttatja városunk szépségeit, hozzásegíti a többieket, hogy észrevegyék a részleteket is, ad a közösségnek, s ezért mi lehetünk hálásak.
– Akkor pontosítsunk. Visszaadok valamit abból, amit a várostól kaptam.
K.H.