A Magyarok a világ nyolcezresein expedíció részleteirõl tartott elõadást városunkban a magyar „hópárduc”, Erõss Zsolt és a mászásban részt vett csapat néhány tagja. Az ormok ostromlói elõször a Zsigmondy-Széchenyi SZKI-ben, majd a Batthyány Lajos Gimnáziumban meséltek hegymászós élményeikrõl.

Erõss Zsolt, Szlankó Zoltán, Horváth Tibor és Gál László nem mindennapi szenvedélynek hódolnak: nyolcezer méteres hegycsúcsokat vesznek célpontba. Pontosabban mondva, csak így lazán, a „nyolcezreseket”, habár az elõadásokból kiderült, nem épp leányálom egy-egy expedíció. Kanizsai látogatásukkor elmesélték a tavaly augusztusban átélt nepáli kalandjaikat, amikor is a nyolcezer-kétszázegy méteres Cho Oyu csúcsot szerették volna megajándékozni a magyar zászlóval. A „türkiz istennõ”- ahogy a tibetiek hívják a hegycsúcsot - azonban ódzkodva fogadta az ajándékot, lavinaveszéllyel és könyörtelen hideggel válaszolt a hegymászók ostromaira. A hegy olyannyira makacs volt, hogy még a serpák - a hegymászókat vezetõ, segítõ helyi lakosok – is visszafordultak ötezer méter körül.

– Helyi vezetõinkkel már csak azért is lassú volt az út, mert gyakran megállnak imádkozni a hegy isteneihez, kérvén, hogy ne szítsanak hóvihart és kíméljenek meg minket a lavináktól. Gyönyörû látvány, ahogy a színesebbnél színesebb imazászlók lebegésébõl elõbukkan a Cho Oyu méltóságteljes alakja, csakhogy odáig hosszadalmas és nehéz az út. Az ötezer-hétszáz méteres alaptáborban még úgy tûnt, van esély a sikerre, de a hétezer-egyszáz méteres magasságban meg kellett állnunk, mivel lavinaveszély fenyegetett bennünket. – mesélte Erõss Zsolt, aki tavaly januárban súlyosan megsérült a Magas-Tátrában, és a baleset következtében jobb lábának alsó részét csonkolni kellett. A hegymászó azonban nem adta fel, az Alpokban készült fel a tibeti „kirándulásra”. – Kezdetben nehéz volt megszokni, hogy az egyik lábam sokkal könnyebb, mint a másik, de aztán elkezdtem edzeni. Nem volt sok idõm a rehabilitációra, mivel nyár végén már indult az expedíció. Egy hétig tartott a hegymászás, az akklimatizációs folyamat miatt sokszor meg kellett állnunk, ugyanis idõt kell adni a szervezetnek, hogy megszokja a magasabb régiókban tapasztalható légnyomás-különbséget. Az ottaniak persze bírják, a gyerekek vidáman futkostak, míg mi öt perc séta után kifulladtunk. Az alacsonyabb területeken komplett vendéglõ – hotel - pláza fogadott, ami annyit jelent, hogy van egy nagyobb sátor, ahol jaktrágyát használnak fûtéshez, és mindenki sütögetheti a saját ételét. Amúgy a jak hasznos állat, teherhordásra fogják be õket, legalábbis szeretnék, csakhogy a makacs állat nem mindig áll kötélnek. Ami az idõjárást illeti, éjjel akár mínusz húsz fokra is lehûlt a levegõ, sátraink pedig nem adtak meleget, csak arra voltak alkalmasak, hogy felfogják a szelet. Hatezer méter fölött már hatalmas hótömbök figyelmeztetik a vakmerõ hegymászót. Sajnáltam, hogy nem sikerült a csúcsra törnünk, mert úgy éreztem, ezzel az expedícióval vált volna teljessé a rehabilitációm, de azért a hétezres magassággal is meg voltam elégedve. – foglalta össze Erõss Zsolt.
Z.A.