A mai magyar többpárti demokrácia idestova 20 éves múltra tekint vissza. Ez már felnõttkor a javából. A választópolgárok már 18 éves korban szavazhatnak olyan nagy horderejû kérdésekben, hogy melyik párt milyen programja mentén történjen az ország építése mindannyiunk boldogulásának az alakulása. A választók többségének a szavazatát elnyerõ párt felelõssége programjának végrehajtását garantáló kormány és miniszterelnökének a jelölése, az olyan társadalmi és politikai atmoszféra elõsegítése, mely lehetõvé teszi a társadalom többségének közremûködését is az eredményes végrehajtásban, a társadalom felelõssége és ebbõl eredõen megnyilvánulása is a felnõttkorba lépett és hozzáértõbb lett. Kihatása azonban a kellõ fogadókészség hiányában nem ért célt. 

 A pártokról több megközelítésben sokféle vélemény, értékítélet hallatszik, különösen a kampányok idõszakában, ha botrányok vagy egyéb visszásságok lengik körül mûködésüket, ha kormányaik a társadalmat széles körben érintõ döntéseket hoznak. Ebben semmi különösebb nincs, ez így van rendjén a demokráciában. A pártokat érintõ közvélekedés jellemzõen rájuk nézve sok kérdésben, gyakran nem hízelgõ. Ez a pártokat nem is nagyon zavarja. Pedig mi választók, szeretnénk, mert érdekünkben áll, hogy a közvélekedés mely róluk szól, nyíltan vagy kódolva nekik szóló üzeneteket tartalmaz, elérné a pártok ingerküszöbét és súlyuknak megfelelõen felelõs választ kapni. Meggyõzõdésem, hogy a közvélekedésre való korrekt válasz a pártok érdeke is, sõt létérdeke, társadalmi beágyazottságuk, elfogadottságuk elemi feltétele. A pártok azonban nem erre, hanem a közvéleménykutatások eredményeire a párt szimpátiák alakulására figyelnek, mert a hatalmat akarják. Ennek alárendelten és szükség szerint improvizálják alkalmazott politikájukat. Ez a politika, amely önmeghatározásukban, deklaráltan is felvállalt értékek, feladásával elmozdul irányt vált az érdek elvû rövid távon a gyors politikai haszonszerzés irányába a hatalomért. Az ellenzék szerepére egyikük sem áhítozik ez természetesen nem baj, hiszen minden párt eredendõen a hatalomra tör a demokráciában is. A kérdés csak az, hogy milyen áron és milyen hatalmi politikai technikák és eszközrendszer igénybevételével történik mindez. A hagyományos demokráciák és a 20 éves hazai tapasztalatok alapján tudhatnák, hogy a többpárti demokráciákban mindig az történik, hogy az egyik párt vagy csoportosulás a hatalmon van, a másik pedig ellenzékben. Mindkét szerepkörben lehet és kell szolgálni az országot, a demokráciát, a választók érdekeit a pártok programjának mentén. Mind a két szerepkör a választópolgárok akaratán nyugszik, azt illik, sõt kötelezõ tudomásul venni. Négyévenként a választók mondanak ítéletet elsõsorban a hatalmon lévõk teljesítményérõl. A meghatározó pártok mindegyike volt már hatalmon és ellenzékben is. Megtapasztalhatták mindkét szerepkör elõnyeit és hátrányait egyaránt. Ezért is tudják, hogy a hatalom által járó hatalmi, politikai befolyás lehetõsége több a saját programjának végrehajtásának elõnye nagyobb saját választói érdekeinek megfelelni így könnyebb, a megélhetési falat, nagyobb ízesebb és boldogítóbb, ellenzékben pedig csak az járhat, ami jut, az pedig mindig kisebb és keserûbb is. Talán ezért is akarják jobban a hatalmat, mint az ellenzéki szerepkört, ezért érte mindent, ami csak lehetséges megtesznek. Ebben az ádáz harcban a hatalomért szinte homályba vész az ország realitásának mérlegelése, az erre épülõ alternatívák kidolgozása, az elkerülhetetlen és kényszerû a társadalomtól is áldozatokat kívánó intézkedések kidolgozása, minderrõl a társadalom õszinte tájékoztatása. Jóval a választásokat megelõzõen nagy biztonsággal tudott volt, hogy ki lesz a hatalom következõ birtokosa, és ki kerül ellenzékbe. Ezért is okozott nagy meglepetést a Fidesz azzal, hogy a válság kezelésének a folytatására, majd a válság utáni teendõk, a gazdaság fenntartható pályára való állítására, az ezzel szorosan összefüggõ feladatok kidolgozásával megalapozott programja nem volt. Annak ellenére sem, hogy a választásokat megelõzõen három éven át folyamatosan kommunikálta, készen áll idejének elõtte is az ország kormányzására. Viszont sokoldalúbb pótcselekvésbe kezdett, ezeknek a kálváriája jelenleg is zajlik. Az MSZP 8 évig volt hatalmon, a helyzetet jól ismerve, minden ismeret birtokában sem készült fel a konstruktív ellenzéki szerepre, mert megfelelõ alternatívákat a hatalom cselekvéseivel szemben nem tud felkínálni. Kézenfekvõnek tûnik az a kérdés, hogy milyen pártjaink vannak, hogy sem a hatalomra sem pedig az ellenzéki szerepre jól felkészülni nem képesek, a társadalmat õszintén és nyíltan tájékoztatni arról, hogy mi vár rá, nem akarják. Mind a két párt improvizál, a történéseket követõ alkalmazott politikát folytat. A legutóbbi választási kampányokban a nagy nyilvánosság elõtt érdemi vitára a pártok között nem került sor. A pártok legfõbb vezetõinek, a miniszterelnök jelöltek az ágazatok és szakterületek prominenseinek vitájára. Pedig a választók nagy érdeklõdéssel várták a programok, és a programrészek összevetését, ütköztetését. Ez által a pártok mindenek elõtt a két meghatározó párt megfosztotta az érdeklõdõ választókat, a társadalmat attól, hogy a választók, tudatosan felelõsen, érték választás mentén dönthetnének a hatalomról. Nem ismerhettük meg teljes körben a pártoknak a realitásokon alapuló szándékait, a mostani történések logikájának, konkrétságának tervezett lépéseit. Sõt, az utóbbi évtizedben, hazánkban politikai gyakorlattá vált, hogy a pártok a realitásokat vagy nem ismerve, vagy taktikai megfontolásból azokat elfedve elõlünk, szándékaikat elhallgatták. Bármelyik okból is történt mindez, ez számunkra elfogadhatatlan. Ezért a választó polgárok a tudatos és felelõs választás helyett érzelmi alapon, a populista demagóg hívószavak által félrevezetve értékválasztás lehetõsége nélkül kénytelenek voltak a szavazatukat adni, ma már a közvélekedés szerint is elpazarolni. Ez volt az a helyzet, amibõl a kijózanodás elindult. A legutóbbi választásokat megelõzõ kampányok, a korábbi kormányok ellenzékének mindent lehengerlõ frazeológiája a bal liberális kormányzás tétovasága, kudarcai teremtették meg azt a társadalmi, politikai klímát, amelyben a választó polgárok az egyik politikai erõt – MSZP – akaratlanul szavazataikkal túlzottan is büntették, a másikat – FIDESZ – részben érdemtelenül is jutalmazták. Ez az út, amelyre, ezáltal is a pártok a társadalmat terelték, veszélyes út, nem sok jót ígér az egész társadalom számára, a demokrácia kiteljesedése, megszilárdulása, a gazdaság fenntartható, töretlen fejlõdése szempontjából. Ennek a társadalmi-politikai klímának és ennek megfelelõ hatalmi, politikai technikák alkalmazása révén jutott hatalomra 2006-ban az MSZP, 2010-ben a FIDESZ. Az elmúlt 20 év elegendõ volt arra, hogy a demokráciában a pártoknak valódi meghatározó szerepe van. Viszont a pártok ezzel a bizalmi tõkével, melyet a társadalom szinte felkínált a részükre, jó gazda módjára élni vele nem voltak képesek – és visszaélni? – erre most még ne mondjunk verdiktet. A pártok sem hatalmon, sem ellenzékben nem törekedtek arra, hogy megteremtsék azokat a viszonyokat, politikai feltételeket, amelyek között eredményesebben mûködhetne a hatalom és ellenzéke a politika és a társadalom szükségszerû érintkezése. Ennek köszönhetõen is tovább tart a romboló társadalmi megosztottság oldásának még csak a csírái sem láthatók. A pártok e téren mutatkozó magatartásának, vélhetõen a szubjektív, önzõ pártérdekek mellett, a közelmúltban gyökerezõ történeti okai vannak, melyek az egypártrendszerbõl átíveltek a többpárti demokráciába és elég rendesen megkapaszkodtak benne. A korábbi rendszerben egy párt lehetett, ez a párt az uralkodó MSZMP volt. Ezt a pártot nem kellett, nem lehetett programját, jellemzõit összevetni más pártok programjaival, jellemzõivel. Az alkalmazott politikai, hatalmi technikák egyszerûbbek, gyorsabbak, kevésbé fárasztóak voltak. Nem kellett többekkel több fordulóban egyeztetni konszenzust, vagy kompromisszumokat keresni, ha a látszat kedvéért mégis, az csak formális lehetett és minden ment, mint a karikacsapás. Nem nehéz párhuzamot vonni, a hasonlóságot felismerni a korábbi egypártrendszeri és a mostani egyoldali parlamenti többség döntéseket elõkészítõ és döntéseket hozó politikai hatalmi technikák között. Ez a politikai és hatalmi gyakorlat, amely az Orbán kormány mindennapjait, hónapjait jellemzõen tükrözi, nem a hagyományos, kiforrott demokráciák irányába mutató képeket vetíti elénk. Nem is egy fiatal gyermek betegségeivel éppen még viaskodó, de már a jól bevált demokráciák irányába mutató lépései bontakoznak ki elõttünk, hanem egy sajátos Orbáni felfogású demokrácia képe rajzolódik ki. Ez azért még nem a demokrácia vége. Ami azonban már most is látszik, az a tekintély elvû – tekintély kell és nem többség – ez is megvan – demokrácia, mely elég rendesen felzaklatta a hazai és külhoni közvélekedés mértékadó köreit a hazai és nemzetközi, szakmai érdekvédõ szervezetek és intézmények széles körét.
Mózes Pál nyugalmazott tanácselnök