Huszadik születésnapját ünnepelte novemberben a Nagycsaládosok Nagykanizsai Egyesülete, a 2011-es év pedig a Család Éve a Katolikus Egyházon belül. Emellett a soros EU-s elnökség során márciusban a Család Hetét fogják ünnepelni Európa-szerte, így bõven volt mirõl beszélgetnünk Horváth Tamással, a kanizsai egyesület elnökével.

Nagycsalád. Kinek mit jelenthet ez a szó? Felelõsség, lemondás, nyûg, netalán semmivel öszsze nem hasonlítható szeretet-áramlás. A fiatal párok közül talán sokan megborzonganak arra a gondolatra, hogy akár egy gyermeknél is többet vállaljanak – elsõsorban pénzügyi problémákra hivatkozva - és akkor az egyedülállókról még nem is szóltunk. Pedig, ha belegondolunk, minden korban a család volt a társadalom alapja, és ez manapság sincs másképp, ennek ellenére mintha más irányba tartanának a gazdasági és társadalmi folyamatok, nem épp a nagycsaládnak kedvezõ módon. Vagy ez a feltevés csupán üres közhely? Nem szerencsés az általánosítás, ennek elkerülése végett kérdeztük meg Horváth Tamást, aki tárgyilagosan, adatokkal és példákkal világított rá a családok alakulására és a jövõbeli szervezõdésekre.

– Meséljen a kezdetekrõl! Mióta létezik a kanizsai egyesület és milyen céllal jött létre?
– Célszerû visszakanyarodnunk az országos egyesület létrejöttének kezdeteihez, amely 1986-87-re tehetõ, amikor is a diktatúra negyven éve után éledezni kezdett a civil szféra. A Nagycsaládosok Országos Egyesülete volt az elsõk egyike. Talán furcsán hangzik, de a személyi jövedelemadókkal kapcsolatos törvény tervezete váltotta ki közvetlenül az egyesület létrejöttét, hiszen kedvezõtlenül érintette a nagycsaládokat. Ugyanannyi fizetésbõl kellett eltartaniuk három-négy-öt, vagy több gyereket, mint az egy-két gyerekes családoknak, vagy éppen egyedülállóknak. A család létszámával arányos családi adózást szorgalmazták, szorgalmazzák mind a mai napig. Persze számos más családosokat, nagycsaládosokat is érintõ probléma jelen volt a nyolcvanas évek társadalmában, így az évi kétszázezer abortusz, a válások számának növekedése, az anyaság, mint érték háttérbe szorulása és szembeállítása a dolgozó nõ ideáljával, hogy csak néhányat említsünk. Rátérve a kanizsai egyesület történetére, az egész nem sokkal az országos egyesület alakulása után kezdõdött. Török Ivánék hallották, hogy Budapesten elkezdõdött valami, és mint nagycsaládosok, úgy gondolták, hogy itt is csatlakozni kellene ehhez a kezdeményezéshez. Összebeszéltek néhány ismerõs nagycsaláddal, és 1988-ban megalakult a Nagycsaládosok Országos Egyesületének Nagykanizsai Csoportja tíz-egynéhány családdal. Ezek a családok elsõsorban az olajiparban dolgozók és egyházi közösségek tagjai közül kerültek ki. Iván bácsi lett a vezetõ, de saját bevallása szerint felesége volt az egésznek a motorja. Igazi, egymást ismerõ és segítõ, baráti közösség volt ez akkoriban, melyre a mai napig is nosztalgiával gondolnak az alapítók. Rendszeres találkozások, beszélgetések, együttgondolkodás és egymás segítése hatotta át a közösséget. A közös programok, kirándulások, farsang, karácsonyváró, csak erõsítették az összetartozás tudatát. 1990 novemberében jogi formát is öltött ez a közösség, a Zala Megyei Bíróság Nagycsaládosok Nagykanizsai Egyesületeként jegyezte be a civil szervezetek sorába. Ekkor már Magyar József a vezetõ, mivel Iván bácsiékat az olajipar az Alföldre szólította.
– Ön hogyan került az egyesület élére?
– Minden szervezõdés, intézmény életében elõbb vagy utóbb eljön a „válság” idõszaka, így szüksége van megújulásra, új impulzusokra, motivációkra. Sokáig mûködött az a modell, hogy „Jóska bácsi (Magyar József), te csak vállald a vezetõi szerepet, mi majd csináljuk”, aztán szép lassan elmaradoztak az „öregek”. Többen elköltöztek, mások máshol vállaltak fontos szerepet, megint mások megfáradtak. Csak Jóska bácsi maradt és néhányan mellette. Már évek óta kerestetett az a személy, aki átveszi a stafétabotot, de valahogy mindig maradt minden a régiben. Aztán tavaly májusban, miután megszületett harmadik gyermekünk, elvállaltam az elnökséget és a közgyûlés meg is választott. Amúgy ez egy érdekes történet. Mint sok más kanizsai fiatal, nem látván sok lehetõséget, én is szerettem volna elkerülni a városból. Ipolytölgyesen dolgoztam egy évig halmozottan sérült gyerekekkel, majd Szegeden tanultam teológiát, aztán Piliscsabán szociológiát és kommunikációt, közben megjártam Franciaországot is, ahol több közösségi kezdeményezést is elsõ kézbõl ismerhettem meg. Aztán megnõsültem, Székesfehérvárra költöztünk, ahol a szociális tervezésben kezdtem dolgozni. Mindig „izgága” ember voltam, és szervezkedtem, ott mozogtam a civil szféra környékén, itt azonban tudatosult bennem, hogy mennyire fontos a civil, közösségi szféra egy társadalom életében. Akkoriban úgy gondoltam, hogy soha többet nem térek vissza Kanizsára, de aztán mindig úgy hozta a sors, hogy vissza-visszalátogattam a szülõvárosba, és ezek a visszatérések mindig kapcsolatba hoztak a nagycsaládos egyesülettel. Sokat beszélgettünk a feleségemmel, hogy merre is kellene tartanunk, és a helyi egyesület környékén találtuk meg azt a közösséget, akikkel számíthatunk egymásra. Egy kis küldetéstudattal is érkeztünk haza, látván, hogy a Magyarországon amúgy sem túl erõs civil szféra itt mennyire „gyerekcipõben” jár. Nem gondoljuk, hogy mi fogjuk megváltani a világot, de talán hozzájárulhatunk egy olyan város képéhez, ahová örömmel és kihívásokkal telve térnek vissza a fiatalok, és ahol érdemes elgondolkodni a nagy család vállalásán.
– Milyen elveket vallanak a nagycsaládosok?
– Több, konkrétan meghatározható alapértéket is vallunk. Elsõként az élet tiszteletét említeném. Úgy gondoljuk, hogy az élet a fogantatás pillanatában kezdõdik és a természetes halállal fejezõdik be. Egy évben alig kilencvenezer születés van hazánkban, ehhez viszonyítva az évi hatvanezer abortusz rettentõen sok, miközben tavaly õszre már tíz millió alá csökkent hazánk lakossága. A házasság védelme, mint alapérték, számunkra magától értetõdõ, másoknál sajnos egyre kevésbé, legalábbis errõl tanúskodik az az adat, amely szerint a válások aránya közelíti az ötven százalékot. Sokan nem gondolják át, hogy a házasság bizony komoly elkötelezõdés, döntés, és a rózsaszín köd, a kezdeti lelkesedés önmagában kevés annak tartós fennmaradásához. Az elsõ komolyabb nehézség, konfliktus után nagyon könnyen felbontják ezt a szövetséget, és ez nem jó senkinek. Fontosnak tartjuk az anyaság és az apaság védelmét is. A nõk nagy arányú jelenléte a munkaerõpiacon nem mai jelenség, viszont középutat kellene találni az egyoldalú önmegvalósítási vágy és a családi biztonság megteremtése között. Egy családban lényeges a szerepek elkülönülése, az apa szerepe ugyanolyan fontos, mint az anyáé. Sajnos mindkét oldalról tapasztalható az idõhiány, az édesanyák is sokat dolgoznak, az édesapák pedig sok esetben alig vesznek részt a család életében. A jövõ generációjáért érzett felelõsség, a nagycsaládosok értékeinek felmutatása és érdekeinek védelme ugyancsak sarkalatos pontjai alapértékeinknek. De mindezek megvalósításához egy egymást ismerõ és segítõ, együttgondolkodó közösségre van szükség.
– Említette, hogy egyre kevesebben vállalnak nagycsaládot, vagy akár „csak” családot. Ön szerint ez miért van így, és mit lehetne tenni, hogy más irányokat vegyen ez a folyamat?
– Sokan úgy gondolkodnak, elhalasztják az elsõ gyermek vállalását addig, amíg megteremtik egy kisgyerek fogadásához szükséges egzisztenciát. Hamis ez a kép, mindig lesz olyan, ami a leendõ szülõk szerint nincs meg ehhez. Ugyanakkor egy új jövevény érkezése úgyis felborítja azt a rendet, amit a pár már kialakított. Minél idõsebb az ember, annál kevésbé tudja rugalmasan kezelni az életet, annál kevésbé alkalmas a változásra. Harminc év fölött már egyre nehezebb gyereket vállalni, és ennek biológiai okai is vannak. A meddõségi központok tele vannak harminc év feletti, gyermektelen nõkkel. Több magyarországi vizsgálat is igazolja, hogy a gyermekvállalási kedv megvan a fiatalokban, hiszen a megkérdezett párok átlagosan két-három gyereket (2,4) szeretnének, ami elég lenne a természetes reprodukcióhoz. Ehhez képest pedig egyet vagy kettõt vállalnak (1,41), így az évek folyamán páronként egy vágyott gyermek nem születik meg. Egyre több a testvérek nélkül felnövõ gyerek, aki általában mindent megkap, szinte kis császárként bánnak vele a szülõk, így nem tanulja meg a lemondást, az áldozatvállalást, az alkalmazkodást, egyáltalán megélni a közösséget. És egyre több az az idõs ember, akinek nincs gyermeke, unokája, nem számíthat senkire. Nyilván vannak társadalmi és gazdasági problémák ma Magyarországon, ezért is lenne alapvetõ fontosságú, hogy a fiatalok tudatosítsák, az erõs, egymást is segítõ közösségek szervezõdésében rejlik a jövõ. Ha ez megvan, akkor a társadalom tagjai jobban megbíznak egymásban, ami pedig az erõs társadalom és gazdaság alapja is.
– Csakhogy a bizalom nem magától alakul ki. Hogyan találja meg a helyét a gyermek egy feszültségekkel teli társadalomban?
– Amikor egy új jövevény érkezik, az feltétlen bizalommal csodálkozik rá a külvilágra, elsõsorban az édesanyjára. Hogy ez fennmaradjon, szüksége van a család biztonságára, ahol megtapasztalja, hogy bármit tesz, számíthat a családjára, hogy a büntetés egy-egy rosszaságért, a konfliktushelyzetek nem járnak a szeretet elvesztésével, mert az feltétel nélküli. Így van lehetõség újrakezdeni. Pont az a család egyik legfontosabb funkciója, hogy a szocializáció mellett megõrizze ezt a bizalmat. A nagycsaládos egyesületnek, mint közösségnek pedig az, hogy ezt a bizalmat kiterjessze másokra, a nagyobb közösség tagjaira is. A modern nyugati társadalom, és ebbõl a szempontból ide sorolódik a magyar is, a maga önzésével sajnos gyakran szétveri ezt a bizalmat, melyet könnyebb lerombolni, mint felépíteni. Ha a gyermek, a fiatal egy egymást ismerõ és segítõ közösségbe belenõ, ha megvan ez a bizalmi tõkéje, akkor a felnõttkori kudarcok, konfliktusok kezelése is könnyebb lesz számára. A bizalom hiánya azért veszélyes, mert emiatt szinte mindentõl félünk: a munkahely elvesztésétõl, a mindennapi megélhetéstõl, konfrontációktól, sõt egymástól is. Egyfajta alternatívát jelentene az erõs közösségek, civil szervezõdések megteremtése, és itt elsõsorban a kisebb, helyi, személyes közösségekre gondolok.
– A Nagycsaládosok, mint közösség, mindezt hogyan valósítja meg mindenapjaiban? Milyen közös tevékenységeket, programokat szerveznek és mik a tervek a jövõre vonatkozólag?
– Koránt sem tökéletesen. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy egyre nagyobb energiát igényel a családok megszólítása, motiválása, megmozdítása. Mindenki úgy érzi, hogy túl sok teher van a vállán, és ezt már nem akarja vállalni, pedig az is cél volna, hogy egy kicsit tehermentesítsük is egymást. Vannak hagyományos, belsõ közösségépítõ programjaink, például a közös kirándulások, a farsangolás vagy a karácsonyváró ünnepség, illetve a nyári táborok. Mint egy család élete, az egyesület élete is érinti az élet minden területét. Nem csak és nem elsõsorban szociális jellegû problémákkal foglalkozunk, és nem szolgáltatunk, bár szükség esetén nyilván segítünk egymásnak. Mivel 2011 a Katolikus Egyházban a Család Éve, örülnénk neki, ha ez nem csak az egyház belsõ ügye lenne, hiszen közös a cél. Ezért szeretnénk helyben együttmûködni ebben a kezdeményezésben, minél több programot, valamint elõadásokat is tervezünk a családdal kapcsolatban. Szeretnénk minél szélesebb perspektívát megmutatni, a tudományos oldaltól kezdve a társadalompolitikán át az egészen gyakorlati kérdésekig. Szeretnénk, ha a család, a nagycsalád gondolata áthatná a várost, így minden szinten, ahol döntéseket hoznak, figyelembe vennék a családokat. Hogy példát is említsek, sokat segítene az ügyeit intézõ anyukáknak, ha a belvárosi üzletek, parkolóhelyek, hivatalok is családbarátok lennének. Ez nem csak a családok, hanem a belvárosi üzletek, ezen keresztül a város érdeke is, hiszen ha a belvárosi vásárlás túl nagy tortúrát jelent a családnak, akkor inkább kimegy a nagy bevásárlóközpontokba, ahol többé-kevésbé megoldott a parkolás, és gyerekvigyázás. És ezzel egy kicsit meghal a belváros is. Vagy vegyük a gyes kérdését. Amíg az édesanya otthon van, a háztartás vezetése és a gyerekekkel való foglalkozás közben rengetek új készséget fejleszt ki, ami akár a késõbbi munkahelyén is kamatoztatható. Ezt nyugodtan be lehetne írni az önéletrajzába is. Elindult az egyesület körül egy ifjúsági klub is, ahol csocsózni, ping-pongozni, társasozni, beszélgetni lehet, és ez az együttlét lehetõséget teremt arra, hogy a fiatalokban elmélyítsük a család, a nagycsalád gondolatát, annak értékeit.
– Hogyan mûködik a tagfelvétel?
– Várjuk magunk közé azokat a családokat, akik a nagycsaládra értékként tekintenek. A legfontosabb, hogy az adott család az általunk képviselt értékek miatt akarjon hozzánk csatlakozni. Elõször természetesen szeretnénk megismerkedni leendõ tagjainkkal, „randizgatni”, mint egy jó házasság elõtt, hogy aztán nyugodt szívvel tudjunk elkötelezõdni egymás mellett. Így a felvétel nem automatikus. Egy kicsit komolytalan lenne, ha akárkikkel elsõ szóra összeboronálnánk magunkat. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne látnánk magunk közt bárkit szívesen. Nyitottak vagyunk, de a kölcsönös elkötelezõdéssel érdemes várni egy kicsit. Nem szeretnénk valamiféle zárt szektává válni, fontos számunkra, hogy legyen utánpótlásunk, akik továbbviszik értékeinek. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen lesz a jövõ társadalma. Ez jórészt azon is múlik, hogy hogyan neveljük a gyermekeinket, milyen világot, értékrendet, közösséget hagyunk rájuk.
Z.A.